Kína afrikai gazdasági és politikai befolyása az elmúlt évtized során elképesztő mértékben megnőtt, bár itteni jelenléte korántsem új keletű jelenség, a szoros kapcsolat gyökerei az 1955-ös bandungi konferenciáig nyúlnak vissza, amikor Peking elkötelezte magát a dekolonizáció támogatása mellett. Ezen elv mentén Peking az 1960-as–1970-es évek során számos afrikai függetlenségi mozgalmat támogatott.

A dekolonizáció, illetve a hidegháború időszakának lezárulta után Kína gazdasági felemelkedésével párhuzamosan az ideológiai megfontolások helyett a gazdasági érdekek váltak Peking Afrika-politikájának a fő mozgatórugójává. Habár a pekingi diplomácia a mai napig hajlamos a harmadik világ szószólójaként fellépni a nemzetközi színtéren, az ország az elmúlt évtized során elképesztő mértékben növekvő afrikai jelenléte elsősorban a kínai gazdaság növekvő energia- és nyersanyagszükségleteivel van összefüggésben.

Peking számára a kiaknázatlan nyersanyagkincsekben gazdag kontinens kitűnő partner gazdasága hatalmas és egyre növekvő szükségleteinek kielégítésére, a Kínába irányuló afrikai exportot döntően az olaj, a különböző ércek, illetve a fa adja. Mindezekért cserébe a kínai vállalatok jelentős szerepet játszanak az afrikai infrastrukturális beruházások kivitelezésében és finanszírozásában, valamint a kontinensre beáramló működőtőke jelentős (mintegy 30-40 milliárd dolláros) része is a kelet-ázsiai országból származik.

A gazdasági kapcsolatok mélyülését jól jelzi, hogy Peking alig egy évtized alatt a kontinens legfőbb kereskedelmi partnerévé vált: míg 1999-ben a kínai–afrikai kereskedelem értéke mindössze 6,5 milliárd dollárra volt tehető, addig 2010-ben várhatóan meghaladja majd a 100 milliárd dollárt.

Kína terjeszkedését számos afrikai vezető a gazdasági haszon mellett politikai szempontból is üdvözítőnek találja, hiszen Peking a nyugati országokkal – elsősorban az Egyesült Államokkal – ellentétben nem köti politikai és emberi jogi feltételekhez gazdasági–kereskedelmi viszonyait. A keletiek ráadásul kifejezetten nagy lehetőséget látnak a Nyugat által szankciókkal sújtott afrikai országokkal való kapcsolatépítésben, mivel ezen államokban a kínai olajcégeknek nem kell megküzdeniük az üzleti szempontból fejlettebb multinacionális vállalatok jelentette konkurenciával.

A belügyek iránti közömbösség mellett Peking egy feltételt mégis szab a vele kereskedelmi kapcsolatra lépő afrikai államokkal szemben: az érintett országoknak Tajvannal fennálló diplomáciai és gazdasági kapcsolatainak felszámolása. Peking Afrika-politikája e téren is igen sikeres, mivel a kontinensen jelenleg már csak négy kis ország ismeri el a Kínai Köztársaságot, azaz ismertebb nevén Tajvant.

A virágzó kereskedelmi viszonyok ellenére Kína terjeszkedését rengeteg kritika éri. Az afrikai bírálatok fő forrása, hogy Peking megköveteli a kereskedelmi kapcsolatok kölcsönösségét, azaz a helyi piacok kínai áruk előtt való megnyitását, mely igen érzékenyen érinti a helyi ipart. Szintén vitás pont, hogy a belügyekbe való be nem avatkozás a jövőben visszaüthet, hiszen az oly sok afrikai országra jellemző politikai instabilitás hosszú távon veszélybe sodorhatja a kínai befektetéseket is, emellett sokan azt is Kína szemére vetik, hogy üzleti praktikáival tovább fűti az egyébként is elharapózott korrupciót.

Peking Afrika-politikájának fő mozgatórugójává az ideológia helyett a gazdasági érdekek váltak

Sokan úgy vélik továbbá, hogy a korábban a dekolonizáció lelkes támogatójának számító Peking az elmúlt évtized során bizonyos szempontból maga is gyarmatosítóvá vált Afrikában: ezen megközelítés szerint Kína „kizsákmányolja” a kontinens erőforrásait, illetve függésbe taszítja a vele kereskedelmi kapcsolatra lépő országokat.

Mindezeken túl a kínai befolyás elsősorban az emberi jogok, illetve a fegyverkereskedelem kérdésköreit illetően szokott nemzetközi össztűz alá kerülni. Akárcsak otthon, a kínai cégek Afrikában sem fektetnek túl nagy hangsúlyt az emberi munkakörülmények biztosítására, ráadásul sok esetben Ázsiából importálják a munkásokat.

Peking afrikai jelenlétének kétségkívül legkényesebb területe a fegyverkereskedelem. Habár a kínai fegyverexport mértéke a hivatalos adatok, illetve a nem hivatalos eladásokra vonatkozó becslések szerint is jelentősen elmarad az Egyesült Államokétól, a jelentősen kisebb értékű eladások egyik oka, hogy Kelet-Ázsiából jellemzően olcsóbb könnyűfegyverek áramlanak Afrikába (például gépfegyverek, gránátvetők), míg Amerika „komolyabb” és drágább hadianyagokat szolgáltat.

Miután az Egyesült Államok továbbra is a demokratizálódás, illetve a kapitalizmus mentén képzeli el Afrika felemelkedését, a kontinensen érzékelhető növekvő kínai befolyás annak természetéből fakadóan potenciális konfliktusforrás Washington és Peking között.

Hozzászólások

Hozzászólni csak regisztrált és bejelentkezett felhasználónak lehetséges. Ön nincs bejelentkezve.

Jelenleg nincs hozzászólás ehhez a cikkhez!