keresés

Vagy-vagy világok

A Boc kormány utolsó arroganciája
Rodica Ciobanu, Gândul

Elena Udrea asszonyt hallgatva, amint azzal dicsekszik, hogy mindig „valóságba ültette az emberek kívánságait”, egy roppant felelősségteljes kormány felelős minisztereként dolgozva és fáradhatatlanul küzdve a politikai osztály megváltoztatásáért, azt gondoltam, hogy a mogulok manipulálják a tévénézőket, archív felvételeket csempészve az egyenes adásba. De nem, őnagysága élőben szólt a gyűlöletes ellenzékhez, akárcsak Emil Boc kormányfő, aki peckesebb és harapósabb volt záróbeszédében, mint első felszólalásában. A Parlament Palotájának szószékéről január 23-án megszólaló valamennyi pedelés megfeledkezett egy lényeges dologról: nem az ellenzékhez szóltak, hanem az állampolgárokhoz, az öndicséret, a formális bocsánatkérések, a könnyed magyarázkodások, az álságos együttérzés, a kitartás a barikádokon, de még a valós érdemek felsorolása is, mindez még jobban feldühíti az elégedetlen lakosságot. Ez azt várja, hogy a PDL mondjon le a hatalomról, vagy legalább adja jelét annak, hogy megválik tőle. A kormánypárt azonban megtagadja, hogy egy lépést is tegyen a kijárat felé, megbújik a „rendszerellenes” tiltakozások paplana alatt, amelyek – mivel az egész politikai osztály ellen irányulnak – nem a PDL-t érintik elsősorban. Az Emil Boc kormányfő által javasolt politikai megoldás ellentmond az utcán skandált jelszavaknak. A PDL javasolta „stabilitási paktum” így értelmezendő: „Én tovább kormányozok, ti mondjátok a véleményeteket, és vállaljátok, hogy semmilyen módon nem aknáztok alá, mert csak ez a kormány őrzi meg az ország gazdasági stabilitását.” Egy ilyen arrogáns kinyilatkoztatást sem a parlamenti ellenzék, sem az utcai ellenzék nem vehetett figyelembe. Következésképpen az USL előállt saját paktumával, amely az előrehozott választásokat célozza, a tüntetők politikai szócsövévé lépve elő, noha azok nem kérték erre.

A stabilitási paktum és az előrehozott választási paktum között nincs semmilyen kapcsolat, a pártok időt vesztegettek álláspontjuk kifejtésére, anélkül, hogy egyezségre jutottak volna. Ettől kezdve az USL akciói radikalizálódni fognak, csakúgy, mint az utcai akciók, hogy távozásra kényszerítsék Emil Bocot. Az ellenzékiek kijelentik, hogy testületileg lemondanak parlamenti mandátumukról, remélve, hogy a pedelések és szövetségeseik követik a példájukat, és ily módon leegyszerűsödik az előrehozott választások kiírásának procedúrája. Az USL ugyanakkor javasolja egy technokrata kormány felállítását, amely vezetné Romániát a parlamenti választásokig, visszahozná a lakosság bizalmát a kormányzásban, és politikai semlegességével szavatolná a korrekt választásokat. Ésszerű javaslat, és az egyetlen, amely feloszlathatja az utcai tüntetéseket. Amikor e sorokat írom, a liberálisok lemondásaikat írják a Parlamentből, a tereken pedig erőteljes skandálás folyik. A stabilitás hamis eszméjébe kapaszkodva Traian Băsescu és a PDL nem tud sokáig ellenállni ennek a kettős nyomásnak egy országban, amely úgy dagad, mint megáradt folyó, és kész kilépni a medréből. Emil Boc, aki azt állítja, hogy gátakat épített a gazdasági vihar elé, talán saját fejével fog gondolkodni, és megérti, hogy az a gát, amelyet maga körül emel, nem fog ellenállni, a ma rádobott lapát föld pedig az utolsó arroganciája volt.

(Fordította: K. B. A.)


Hasonlít Traian Băsescu Orbán Viktorra?
Horaţiu Pepine, Deutsche Welle

Van-e hasonlóság a román és a magyarországi válság között? A PSD szerkezeti egyezésekről beszélt, amelyek Orbán Viktor rendszerét a Traian Băsescuéval együtt inkriminálnák. Orbán Viktor miniszterelnök hasonlósága Traian Băsescu államfővel eleve furcsának tűnhet, hiszen előbbi széles körű népszerűségnek és bizalomnak örvend. Másfél évvel a hatalomra kerülés és egy évvel az új alkotmány elfogadása után Orbán bármikor nagyszámú embert tud a maga oldalára állítani. Még Romániában is a székelyek múlt szombaton mellette tüntettek, mélységesen felháborodva Magyarország nemzetközi rossz megítélésén. Az indítékok persze különfélék, de a romániai magyarok körében is létezik az konzervatív és közösségi vonulat, amely a magyar politikát meghatározza.

Orbán Viktor, noha az ő esete egyedi, sok tekintetben hasonlít a nyugati euroszkepticizmus képviselőihez, akik az EU-hoz hasonló multinacionális építményekben a demokrácia csökkenését látják. Renitens álláspontja az EU pénzügyi egységesítése tekintetében sokatmondó. Nacionalizmusával és antiglobalizmusával Orbán Viktornak sikerült összefognia a teljes népi ellenszenvet a nemzetközi kapitalizmus neoliberális uralmával szemben.

 Paradox módon ő itt a neomarxista baloldallal találkozik, de csak egy pillanatig, ami nem elégséges az őt attól elválasztó gyökeres ellenszenv enyhítésére. Végül is Orbán tényleges népszerűségét senki sem tagadja, de rendszerében sokan felfedezik a demokráciának azt a patológiáját, amelyet olyan jól leír Alexis de Tocqueville Az amerikai demokrácia című műve. Noha eltérő formában, Orbán kritikusai valamennyien a „többség zsarnokságáról” beszélnek, amely abban nyilvánul meg, hogy „a társadalmi erők összessége a törvényhozás kezében összpontosul”. Valóban, Orbán rendszerét nem a kormány túlkapásaival vádolják, hanem a törvényhozó többség zsarnokságával, amely a rendelkezésére álló kétharmad segítségével egy tisztán konzervatív Alkotmányt és a sajtót korlátozó törvényeket dolgozott ki. (...)
Bukarestben, most már könnyen észrevehető, a helyzet éppen fordított. A Băsescu rezsim törékeny és zaklatott többséggel rendelkezik, a kormány minden fontosabb helyzetet felelősségvállalással old meg. Itt az egyensúlyt a kormány bontja meg, amely egyszerűen elnyomja a törvényhozó hatalmat. Az elnök majdhogynem nyíltan kisajátítja a kormány hatáskörét, felszámolva minden alkotmányos különbséget. Végül, bár ez nem mindig volt így, Băsescu elnök – Orbán kormányfőtől eltérően – nagyon alacsony szintű közbizalomnak örvend, sikerült hatalmas népi ellenszenvet kivívnia. Igaz, hogy ellenfeleik mindkettőjüket diktátornak nevezik („viktátornak” Orbán esetében), de valójában inkább polemikus hangnemről van szó, amely nem érzi magára nézve kötelezőnek az árnyaltságot. Orbán új alkotmányt adott, amelyet zsarnoki módon próbál érvényesíteni, Băsescu a gyakorlatban változtatja meg egy régebbi alkotmány előírásait. Ha már mindenáron hasonlóságot akarunk keresni Orbán rendszerével Romániában, akkor azt a FSN első, 1990 május 20-a utáni ciklusában találhatjuk meg, amikor a FSN-nek elsöprő és fojtó többsége volt a parlamentben, kiváltva az Egyetem tér jelenséget. Most Magyarországon az ellenzéket a kétségbeesésnek és tehetetlenségnek ugyanaz az érzése hatja át egy hibátlan népi többséggel szemben, ezért kénytelen a nemzetközi közvéleményhez fordulni.

Az eltérések azonban nagyok maradnak. Például a kilencvenes években a népi többség inkább balra tolódott, egy hamis – kommunista vétetésű – nacionalizmust képviselt, míg a Fidesz egyfajta restitúciós nacionalizmust fejez ki, amely nosztalgiájával jóval a kommunista periódus előtti időkbe vezet vissza.

Következésképpen a PSD-nek ezúttal sincs kellő alapja, hogy Traian Băsescut Orbán Viktorhoz hasonlítsa. Hisz ha Traian Băsescu formálisan elítélte is a kommunizmust, bensejében az Adrian Păunescu megfogalmazta nacionalizmus híve. Végül túlzás lenne Băsescu elnöknek bármiféle politikai arcélt tulajdonítani: a hatalom megszerzéséig elszánt szociáldemokrata, majd egy csapásra konzervatív néppárti, antikommunista egy pillanatig, majd Adrian Păunescu hódolója, szuverenitáspárti egy darabig, hogy aztán európai föderalistává váljék – és az átváltozások sorozata biztosan nem ér itt véget.
Következésképpen a PSD téved, de olyan módon, ami – paradoxálisan – őt igazolja.

(Fordította: Á. H.)



Többes állampolgárság
Mircea Vasilescu, Dilema Veche

Január elsejétől Franciaország – a nővérünk – megköveteli újdonsült állampolgáraitól, hogy írjanak alá egy chartát a jogokról és kötelezettségekről, amelyek a francia honosítással járnak. Akik úgy döntenek, hogy franciává válnak, azoknak tudniuk kell, hogy „francia területen nem vallhatják többé magukat más állam polgárainak”. A holland kormány olyan törvényre tesz javaslatot, amely korlátozná a bevándorlók esetében a kettős állampolgárságot. (Ebben a közvélemény többségére alapoz: egy tavalyi felmérés rámutatott, hogy a hollandok 60 százaléka nem tartja kívánatosnak a kettős állampolgárságot.) A német parlament elutasított egy törvényjavaslatot, amely lehetővé tette volna az idegen szülőktől született német állampolgároknak, hogy nagykorúvá válásuk után megtartsák – a német mellett – szüleik állampolgárságát. A példákat a The Economist két cikkéből vettem (...), de kiegészíthetjük néhánnyal saját tájainkról. A román állam polgáraivá fogadja a Pruton túli moldvaiakat (elégedetlenséget keltve az EU-ban). A magyar állam állampolgárságot ad a világon bárhol élő magyaroknak (elégedetlenséget keltve Romániában), Magyarország új alkotmánya pedig szentesíti a magyarságot all over the world. Így vagy úgy, ezek a helyzetek mind az állampolgárság avítt – elsősorban nemzetiségi és nemzeti alapú – értelmezéséből fakadnak. Csakhogy – írja a The Economist – „az egy ember – egy állampolgárság elven alapuló állampolgárság-fogalom túlhaladottnak tűnik: világszerte több mint 200 millióan nem abban az országban dolgoznak, ahol születtek, de haza akarnak utazni, ott akarnak házasodni és befektetni”. Ahelyett, hogy az útlevelet fétisként kezelnék, az államok meg kellene hogy engedjék a kettős vagy többes állampolgárságot, az „egyéni jogok és kötelezettségek meghatározásában pedig tekintsék a legfontosabb kritériumnak az illetőséget (főként az adóügyi illetőséget)”. És természetesen adjanak szavazati jogot azoknak, akik a területükön élnek és adót fizetnek, még akkor is, ha nem polgárai az adott államnak – ahogy az Európai Unió is teszi, igaz, csupán a helyhatósági választások esetében.

Nagyon sok államban a honosítás egyfajta „beavatási” rituálét és ceremóniát feltételez, ami a nyelvi, történelmi, földrajzi, alkotmányos ismeretek ellenőrzéséből és az új haza iránti hűségeskü letételéből áll. Ettől kezdve az új állampolgárra is teljes mértékben érvényesek a jogok és kötelezettségek. Ami végül is nem garancia semmire. Arra végképp nem, hogy az illető betartja esküjét, és hűséges és lojális lesz új hazájához: a The Economist joggal állapítja meg, hogy „a történelem legnagyobb árulói” saját országuk tősgyökeres polgárai voltak. Ennek ellenére az államok fenntartják a fent említett procedúrákat, és – főként – óvatosak a jövevényekkel. Miközben annyi ideje kínlódik „az állampolgárok Európájának” a megteremtésével, az Európai Uniónak nincs világos, közösségi szintű jogi kerete a bevándorlókra vonatkozóan, a kérdéskört tagállami szinten szabályozzák. A tagállamok viszonyulása pedig eltérő, többnyire a közvélemény érzelmi hullámzásától és a szintén érzelmi csomagolásba „csavart” pártideológiáktól függ. Hiába állnak elő a közgazdászok és a statisztikusok racionális érvekkel, és bizonygatják, hogy ha a nem közösségi polgárok holnap „eltűnnének” az európai országokból, utóbbiak óriási gazdasági problémával szembesülnének – az „idegenek által elfoglalt” munkahelyek nagyrészt betöltetlenek maradnának, a közszolgáltatások pedig működésképtelenné válnának –, az érzelmek piaca erősebb. Akárcsak a nemzeti szimbolika és a közösséghez való tartozás érzése. Egyelőre a gyors változásokkal – a migrációs jelenség terjedésével, a személyek szabad áramlásával – szembesülő tagállamok közül sok a legkézenfekvőbb megoldást választja: bezárkózik a régi, de biztosnak tűnő keretek közé. Csakhogy ez – politikai és pénzügyi síkon – nem a jövő megoldása. Amikor egyre több ember (főleg a magasan képzettek) dolgozik és él távol a szülőföldjétől, a „bent” és a „kint” fogalmak új értelmet nyernek. Sok politikus hajlik arra, hogy ezekre az emberekre kizárólag úgy tekintsen, mint potenciális szavazókra, következésképp a szent és sérthetetlen útlevél alapján biztosítja számukra a szavazati jogot, bárhol éljenek. Románia például hosszú ideje így jár el; a legújabb törvényjavaslat, amely szerint a külföldön élő románok akár elektronikus úton is szavazhatnának, a választások meghamisításának gyanúja miatt bukott el, holott sokkal fontosabb lenne arról beszélni, hogy azok a románok mennyire a „mieink” még, úgy általában, két voksolás között. Másfelől viszont, a The Economist által felvetett adóilletőségi megoldás lehet praktikus, de enyhén cinikusan hangzik, ha az identitások szempontjából vizsgáljuk. Az emberek, ahogy a The Economist is írja, több identitást is a magukénak vallanak. És mégis milyen alapokra épülhetnének ezek az identitások? Az „adóügyi közösségre”? Arra, hogy én is, a szomszédom is ugyanazt az adóbevallási ívet töltjük ki? Hogyan alakulna ki a közösségi és csoportszolidaritás? Mint a közösségi portálokon? A való világban nehéz klikkelni... Másként szólva, ha Toscanába költözöm, és olasz állampolgár leszek, azért illeszkedem be jobban, mert az olasz államnak fizetek adót, vagy inkább azért, mert tetszenek a toscanai dombok és megértem magam a szomszédokkal? Nehéz volna megmondani. Az Európai Uniónak van megoldása: a valódi európai állampolgárság kialakítása. Mert hogy – az európai törvények máris lehetővé teszik – néhány év múlva, ha akarom, Toscanából Coimbrába költözhetek, és rögvest portugálnak érezhetem magam, de hogyan tovább? Ismét kérem az állampolgárságot, átmegyek újra a beavatási rituálén? Nem. Olcsóbb és egyszerűbb, ha európai és „többes” állampolgár vagyok. Ámbár megalapozni az európai állampolgárságot beletelhet még úgy száz évbe. Csak érne véget egyszer ez a válság...

(Fordította Sz. L.)

  színkép