keresés

Ulickaja útján
Oldalnézet

Nagy és kimerítő tanulmányt érdemelne, de maradunk a hétvégi melléklet szabott keretei között, és oldalnézetből kiragadunk egy-két érdekesebb elemet a szövevényből, amit orosz irodalomnak és kultúrának nevezünk.

Valamikor Sztálin uralkodásának a vége felé járunk, a moszkvai iskola diákjai új orosztanárt kapnak, tőből hiányzik az egyik karja, az irodalomórákat mindig azzal kezdi, amíg elül a zsibongás, hogy fejből szaval valami orosz klasszikust. S az osztály amúgy vadóc közösségében, először a periférikus figurákban, majd a többiekben is kialakul egy új értékrend, amelyben a szép, a jó – az emberélet szükséges attribútumai –iránt megszületik a felnőttkor előszobájában az őszinte érdeklődés. Az osztály néhány tanulójának sorsát kíséri végig az Imágó című Ulickaja-regény, de sosem szigorúan rá fókuszálva, beúsznak a történetbe barátok, le- és felmenők, titkos tisztek, pópák, művészek, tudósok, parasztok és történelmi szereplők, a hidegháborút követő enyhülés évtizedei a Szovjetunióban, ahogy még sosem láttuk, olvastuk.

Ljudmila Ulickaja most, ki merem jelenteni, egyszemélyben a klasszikus orosz irodalom folytatója, élő szelleme, Tolsztoj és Csehov reinkarnációja. Amit a 19. század orosz klasszikusai hozzáadtak a világirodalom és a közös kultúrkincs fogalmához, az a huszadikban-huszonegyedikben – pár évtized búvópatak-eltűnés után – Ulickajával folytatódik. Csak éppen egészen másképpen. Míg a 19. század fejlett Európájához képest egy felzárkózott, egyenrangú értelmiség képviselte a cári Oroszország viszonyai között rekedt muzsikok millióit, addig a 20. században ugyanott világméretű kísérlet zajlott, a fejlett országok értelmiségének támogató figyelme mellett, s azok váltak a hagyomány folytatójává, akik ebből kimaradtak, akiket a diktatúra elnyomott, ki akart irtani, száműzött…

Az érettségi idejére az osztályfőnök már annyira egyeduralkodó az osztály értékrendjében, hogy a búcsúzó tanulók műsora róla szól, s a kollégák irigysége közepette már nincs maradása az iskolában. Az élet ízét és értelmét jelentő emberség, amit ennek az osztálynak a tanulói megkóstoltak: egy kis művészi, irodalmi, zenei érzékenység, erkölcsi alapállás, az értelmes élet megélésének vágya – kivétel nélkül az államvédelmi hatóság látókörébe vonja előbb-utóbb a fiatalokat, mintha a gondolkodás és az önálló ítéletalkotás lenne annak a rendszernek a legfőbb ellensége. Kit börtönbe küld a hatalom, kit az öngyilkosságba hajszol, kit ügynöknek szervez be, s olyan is van, akit hagy emigrálni. A sztálini önkény alábbhagyott, de ami a helyén sarjadt, az nem különb, nem elfogadhatóbb, csupán kevésbé véres.

Ulickaja regényírói technikája egyszerre idézi Tolsztoj nagyívű regényeit és Csehov aprólékos realizmusát, érzelmi sokszínűségét, s benne van a 20. század minden prózaírói orosz újítása, Bulgakov humorától Paszternak és Pausztovszkij lírájáig.

A nagy Szovjetunió polgárai nem lázadnak, ahogy a cár ellen sem tették őseik, s a vékonyka réteg, amelyet ellenségnek tekint a rendszer, csak álmodozó jóemberek szűk társasága, mint voltak egykoron a dekabristák. De az intellektuális ellenállás, amely kimerül a szamizdat megjelentetéséből, olvasásából és a Nyugatra kijuttatott anyagokból, azért fölfedi, hogy a nyomorba és sötétségbe ragadt falusi lakosság, a háborús bűnösnek bélyegzett tagköztársaságok, az át- és kitelepítettek, a száműzetésből és a Gulágról visszatértek nem alkotói, csupán megfélemlítettjei a diktatúrának. Csak egyetlen sorsképlet: az irodalmi pártközpont funkcionárius asszonya úgy csinált karriert, hogy fiatalon megtagadta apját, aki pópa volt, leányát azért vágják ki az egyetemről, mert kapcsolatba kerül a szamizdatos ifjúsággal, miközben száműzött apja megszökik a lágerből, és a végtelen orosz erdők mélyén él egy földbe vájt barlangban, a környék pedig szent emberként tiszteli… Mostanában divatos elméletek születnek arról, hogy mindenféle kulturális vonalak húzódnak a világban, egyik az ortodox és a nyugati kereszténységet választja el (valahol Erdélyben), és van a déli és északi Európát elválasztó protestáns-katolikus vonal, szintén a mi testünkön keresztül, a pillanatnyi válságmagyarázat pedig arról szól, hogy e vonaltól keletre és délre nem igazán működik a demokrácia, a népek hagyománya és gondolkodása más rendszerekben érzi otthon magát. Tetszetős az elmélet, s mintha a valóság éppen ezt akarná bizonyítani.

De éppen Ulickaja és az orosz klasszikusok bizonyítják, hogy az eltérő hagyományok és berendezkedések ellenére nagyon egyféle anyagból vagyunk. Az a bizonyos általános emberi, ami nélkül élni nem érdemes, legjobban a klasszikus irodalmi alkotásokból tanulható, azoktól, akik ki tudnak törni egy-egy nyelv, kultúra, vallás kalodájából, s az egész emberiségnek érvényeset mondani.

Erről az oldalról Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov, Gorkij, Bulgakov… és Ulickaja. Akiket elolvasol, és utána tisztának érzed magad, mint aki a fürdőből jött.

(Ljudmila Ulickaja: Imágó. Magvető, Budapest, 2011. 628 oldal)

  színkép