keresés

Széchenyi árnyékában

Nem is egy, de két Széchenyi-jubileumot hagyunk magunk mögött. 2010-ben „a legnagyobb magyar” halálának 150. évfordulójára emlékeztünk, 2011-ben pedig születése 220. évfordulójára.

Az egyik legrégebbi magyarországi civil szervezet, az Országos Széchenyi Kör aktív, egy időben elnökségi tagjaként több fontos rendezvényen részt vettem, nem egyet magam szerveztem, így rálátásom volt a dolgokra, egyebek mellett arra is, hogy milyen ma nálunk a Széchenyi-kultusz. Azt mondhatom: messze elmarad a kívánalmaktól! Nemcsak azért, mert a két jubileumi évben rendezett megemlékezések száma Erdélyben a kéttucatot is alig érte el. Némi szégyenérzettel írom le ezt, hiszen a magyar reformmozgalom legnagyobb alakja legalább annyit érdemelne, mint Wass Albert, talán egy kicsivel többet is... Szomorú, hogy „a hivatásos cselekvő” (ahogyan Sólyom László volt köztársasági elnök nevezte), aki minden írásában ország- és nemzetépítő tettre, önmagunk állandó jobbítására és túlhaladására sarkall, messze nem annyira népszerű Erdélyben, mint édes-fájdalmas írásaival a múltba néző és azon kesergő mezőségi író. Tessék csak figyelni a sajtót: hányszor több nálunk a Wass Alberttel kapcsolatos rendezvény (emlékezés, táblaavatás, irodalmi vetélkedő stb.), mint a Széchenyihez fűződő! Elnézést, ezzel nem Wass Albert érdemeit akarom homályosítani, sokkal inkább a Széchenyiét fényesebbnek láttatni, hiszen erre most sokkal nagyobb szükségünk van, mint az álladó múltba nézésre. Az ő szavaival: „A múlt kiesett hatalmunkból, a jövő urai vagyunk!” Lehetünk, ha akarjuk. De eléggé akarjuk-e?

Mindazonáltal néhány sikeres Széchenyi-rendezvényről is beszámolhatok. Például a brassói Széchenyi-konferenciáról, a diószegi huszártalálkozóról (nem eléggé közismert, hogy Széchenyi kapitány sokáig Diószegen állomásozott századával), a szatmári, nagykárolyi, zilahi Széchenyi-kiállításról, amelyek külön értéke, hogy két nyelven feliratozták, eleve azzal a szándékkal, hogy a románok is jobban megismerjék a XIX. század Közép-Európájának legnagyobb hatású reformerét. Az sem akármi, hogy 2011 nyarán a Széchenyi-kör, történetében először, határon túl, Szatmárnémetiben tartotta éves közgyűlését, amint az sem, hogy az avasi Kőszegremetén évente szervezett megemlékezés, amely az itt 1861-ben emelt, ma is Erdély egyedülálló szabadtéri Széchenyi-emlékműhöz kapcsolódik, a jubileum révén Kárpát-medencei rendezvény lett.

2010 tavaszán a magyarországi központi megemlékezést Nagycenken tartották, főszónoka Sólyom László volt. Talán egyik itteni kijelentése is közrejátszott abban, hogy a választás után hirtelen elveszítette a Fidesz bizalmát, és nem jelölték újra köztársasági elnöknek. Mindjárt beszéde elején kijelentette: azért nem hívtak meg egyetlen pártpolitikust sem az ünnepségre (körülnéztünk és csakugyan!), mert Széchenyi túl magas a pártoknak, és nem akarják, hogy bármelyikük kisajátítsa! Szándéka nem jött be: a Fidesz kormányra kerülése után mindjárt zászlójára tűzte – nem is csak az újrafogalmazott Széchenyi-tervvel, amely az uniós pályázatokon nyert pénzekkel a kis- és középvállalkozásokat, ezzel az ország gazdaságát akarta fellendíteni (mindeddig sikertelenül!), illetve annyi más mellett a turizmust és az üdültetést is. Létrehozták a többféle kedvezményt nyújtó Széchenyi-pihenőkártyát. Hogy ez is, meg az is mennyivel javította a magyar adófizetők életét jó másfél év után, azt a napi hírekből is eldöntheti az olvasó...

Mindezekről sok szó esett a Széchenyi-kör nyári szatmári közgyűlésén. A Kárpát-medence minden részéből összegyűlt, pártokhoz nem kötődő civilek (tanárok, mérnökök, közgazdászok, nyugdíjas szakmabeliek) főleg a Széchenyi-pihenőkártyához fűztek olykor nagyon csípős megjegyzéseket, ilyeneket: „Nagy zavar lehet azokban a fejekben, akik a Széchenyi-pihenőkártyát kitalálták. Mert Széchenyire sokféle jelzőt lehet akasztani, de a pihenést biztos nem!” A közgyűlés külön határozatot fogadott el, amelyben egyöntetűen kérte a pihenőkártya bevonását és a Széchenyi-sportkártyával való helyettesítését. Mert a sport, a testnevelés nagyon is illik hozzá, nemcsak azért, mert a gróf kiválóan úszott, evezett, vívott, lovagolt, korcsolyázott, sőt, távgyalogolt, hanem azért is, mert az ő javaslatára építették meg Pest-Budán az első labdázóházat és csónakházat. A nevével jegyzett sportkártya (szólt az indoklásban) sok-sok fiatalnak teremthetne kedvező feltételt az uszodák és mindenféle sportpályák látogatására, belépést többféle sportrendezvényre. A tiltakozással egybekötött javaslatot nemcsak az Akadémiának, de a kormányzati szerveknek is elküldte a kör elnöksége.

Az eredményt még nem tudjuk, de látjuk, tapasztaljuk, hogy a Széchenyi-pihenőkártyát mind ritkábban emlegeti a magyarországi média. Mintha kezdenék szégyellni. Akaratlanul is elismerve, hogy csakugyan magas mérce gróf Széchenyi István! Mert akik lépten-nyomon Széchenyire hivatkoznak, azoknak illene szellemiségben és tettekben, cselekedetben is felemelkedniük hozzá. De előbb olvassák el, mit írt például a Világban: „A magyar szó még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem magyar.”

  színkép