keresés

Régizenészek, időutazók
Beszélgetés Öllerer Ágnes zenetanárnővel, a bukaresti Lyceum Consort régizene-együttes vezetőjével

Azt mondják, minden gyermek jónak születik. Hasonlóképpen feltételezem, hogy megvan mindenkiben a belső igény az emelkedettebb iránt, legyen az zene, legyen az a szellemi érték más formája. Egyesekben ott szunnyad, másokból pedig felszínre hozzák, illetve hozzásegítik, hogy felszínre jöjjön. Azt hiszem, ez történik a Lyceum Consortnál.
– Valóban, de hozzátenném: kezdetben mindenkinél jelentkezik ez az igény, csakhogy a mi szép új világunk sikeresen elnyomja. Vagy nagyon mélyre süllyeszti. Az tény, hogy a huszadik század második fele gyakorlatilag szórakozássá degradálta a művészetet. Amióta például a gépzene létezik, bárki megengedheti magának, hogy csak hallgassa, ahhoz, hogy megszólaljon, nem kell művelnie a zenét; azóta történt ez az egyáltalán nem örvendetes változás. Pedig minden gyermek mielőtt beszélni tudna, már énekel, már táncol, olykor ütőhangszerként használja a kezébe kerülő tárgyat, sőt, ha odaadják neki, megfújja a furulyát is... Tehát az ember ezzel születik, később ölik ki belőle.

Én nem vetném el azért azokat sem, akik csak hallgatják a zenét.
– Nyilván, hogy nem. De hozzátenném: akik művelik a zenét, azok hallgatni is másképp hallgatják. Tehát a befogadásnak is egy más szintjéről beszélhetünk annál, aki tudatosan megtanul zenét olvasni, netán hangszeren játszik. Teljesen másképp hallgat zenét, mert immár érzékenyebb a zene belső szerkezetére, az arányaira, a zenei összefüggésekre, jobban megérti azokat, mint az, akinek a zene, mondjuk, csak egy ilyen lelki fürdő. Az sem rossz. Nagy szükség van rá.

A húsz év örömei érdekelnének – mert gondolom, örömök nélkül nem tartotta volna fenn ezt az együttest, nem küzdött volna érte húsz éven át.
– Öröm annak a zenének a felfedezése, amelyet játszunk, és amely „nem hever az utcán”, tudatosan meg kell keresni.

Sőt, ha megtalálják, például a tabulatúrákat, meg is kell fejteni. Nagy kaland.
– És a neomákat is, a gregorián írásmódot is meg kell fejteni. Nagyon sok mindent kell hozzá tanulni. Még annak is, aki a zenészmesterséget űzi, mert olyan korszakok zenéjét játsszuk, amelyet nem tanítanak a főiskolán sem. Mi pedig amatőr zenészek vagyunk, a szó legteljesebb értelmében: szeretjük azt, amit csinálunk. Ez a másik titok. És a próbafolyamat során nagyon szoros emberi kapcsolat: szolidaritás, ügyszeretet, barátság alakul ki, amely esetenként több évtizedet is kibírt már. Számomra most, a huszadik évfordulón nagyon nagy élmény volt, hogy amikor hajdanvolt együttestagok összegyűlnek és együtt zenélnek, mindez pillanatok alatt, nagyon könnyen előhívható. Pedig húsz év telt el azóta, hogy együtt játszottunk, a fiatalabbak esetében pedig tíz év. Sokan mondták: igen, ha fáradtak, ha gondjuk, bajuk van, akkor előveszik a hangszert, előveszik a régi kottákat, máskor pedig a családnak, a kisgyereknek énekelnek, játszanak.

És gazdagabb életet élnek, mint mások.
– Minőségileg más az életük. Ha jól emlékszem, Kodályt faggatták egyszer arról, meglehetősen rosszmájúan, hogy tanár úr, zene nélkül nagyon jól lehet élni – akkor minek az a sok szolfézs meg egyéb? Mire ő azt mondta: persze, hogy nagyon jól lehet élni zene nélkül, de minek?... A művészet egy hozzáadott érték, mássá teszi még a különben eléggé keserves mindennapjainkat is. Hát ez az, amit a Consort tagjai, úgy látszik, magukkal vittek és megélnek nap mind nap.

Már az egymásra találás a próbákon, ott minőségileg más emberi viszonyok alakulnak ki. Érdemes odafigyelni erre.
– És nagyon erőteljes felelősségérzet jön létre. Csoportmunkáról van szó. Ha nem tanulom meg a részem, azzal nemcsak én égek le, hanem a becsületesen dolgozók munkáját is elrontom, eredménytelenné teszem. A csoportnak az a nagy előnye, hogy életkorban igencsak heterogén. Egy osztályban például ugyanolyan korosztályhoz tartozó gyerekek vannak, ugyanolyan problémákkal, ugyanolyan kajlaságokkal, itt viszont amikor egy kisebb gyerek bekerül a nagyobbak közé, az óriási húzóerőt jelent számára. Gyakorlatilag a csoport magához öleli és magához alakítja az új tagot, aki nagyon szeretne bizonyítani.

Az együttes hajdani tagjai hogyan állják meg a helyüket a továbbiakban?
– Most az évforduló kapcsán a legtöbbjükkel sikerült felvenni a kapcsolatot. A legkülönfélébb mesterségeket űzik. Van, aki zeneszakon tanult, illetve tanul tovább, tehát pályaként is érdekes volt számára a muzsika. Másoknak, akiknek olyan a foglalkozásuk, hogy lelki igényeikhez viszonyítva meglehetősen száraznak érzik azt, segítségként jön az a táplálék, amit a zene nyújthat, hiszen minél többet fogyaszt belőle, annál több marad meg.

Ez nagyon szép gondolat! Térjünk vissza az iskolába, a bukaresti Ady Endre Elméleti Líceumba: mi motiválja ezeket a gyerekeket, hogy furulyázni tanuljanak, próbákon vegyenek részt? Mert, gondolom, az ő szintjükön még nem olyan csodálatos a próba, mint később. Inkább kemény munka, mintsem szórakozás.
– Hát később sem mindig olyan csodálatos... Vannak a próbákon nehéz pillanatok is, amikor megingunk, kételkedni kezdünk abban, hogy vajon jó-e, amit csinálunk. Bár őket kellene megkérdezni, a beszélgetéseink során többször előjött, körülbelül sejtem, mit válaszolnának. Először is különlegesnek érzik azt, amit itt tanulunk. Tehát a zeneórákhoz viszonyítva is nagyon másnak. Érzik azt, hogy a régi zene olyan része a műveltségnek, amelyik nem mindenkinek adatik meg, és a gyermekeket mindig nagyon vonzza az, ami különleges, ami más. És azt tapasztalják, hogy a régizene-együttes tagjai valahogy, bár ezt nem mondják ki, egyfajta példát is jelentenek a többieknek.

Szóval felnéznek rájuk.
– Igen. Jóllehet olykor csudabogárnak tekintik őket, mert itt maradnak péntekenként délután fél 5-ig, ahelyett hogy fociznának vagy szórakoznának. De ezek a gyerekek másban is nagyon jók. Rendkívül sokoldalúak. És mély meggyőződésem, hogy ehhez az aktív zenélés is hozzájárul. Számos tudományos felmérés készült világszerte arról, hogy az aktív zenélés, a hangszeres játék olyan módon aktivizálja mindkét agyféltekét, ami semmi mással nem rokonítható. Annak idején, amikor Kodály a békéstarhosi ének-zene tagozatos iskolai kísérletet végezte azokkal a bizonyos mindennapi énekórákkal, egy idő után mérhető volt, hogy a gyerek jobban teljesít más tantárgyakból is. Tehát az, hogy több időt tölt az iskolában, hogy tanul valamit, amit nem muszáj, ez első látásra talán oktalan plusz megterhelésnek tűnik, de mint kiderült, bőségesen kamatozik, és nemcsak a zenei tudás terén, hanem az ilyen gyermek teljesen másként gondolkodik, más a befogadókészsége, disztributív figyelme. Sokkal hamarabb fejlődik, és olyan készségekre tesz szert, amelyeket sikerrel használhat más területeken is.

Vannak azért dolgok, amelyek talán kissé koraiak számukra; például a kicsi consortosok most, az ünnepi műsorban öt Balassi-verset adtak elő, az istenes énekekből. Tényleg hozzá tudnak szólni ezekhez? Az volt a benyomásom, hogy ezeknek a verseknek a rendkívül éles és sűrű drámaisága valahogy nem jött elő az ő előadásukban. Tehát mintha csak nosztalgiáztak volna akkor, amikor Balassi vergődött, élet-halál harcot vívott Istennel, a léttel, önmagával.
– Úgy tudom, a régi magyar költészet tananyag. És én emlékszem, volt egy generációnk 1995-ben, amelyik Balassi-műsort csinált. Tehát egy teljes estét betöltő műsort Balassi Bálint énekelt verseiből.

De, gondolom, abban nem csak istenes énekek voltak.
–  Nem, nem.

Habár ez nem lehet kritérium, mert a drámaiság jellemzi Balassi többi versét is. Csak az a kétségbeesés, az nem jön be, ami az istenes verseket jellemzi.
– És az után, hogy megismerkednek a három jellemző Balassi-tematikával: a vitézi énekekkel, a szerelmes versekkel és az istenes versekkel, akkor válik nagyon érdekessé, mert akkor döbbennek rá arra, hogy ezek közül a legszemélyesebb hangvételű írások az istenes versek. Visszakanyarodva arra a bizonyos 1995-ös hangversenyre, akkor talán hetedikesek vagy nyolcadikosok voltak azok az együttestagok, akik tanulták már Balassit az iskolában, és amikor bejelentettem, hogy Balassi-műsort csinálunk, ki voltak ábrándulva. Nem ezt várták... És elkezdtük, egy egész éven keresztül ezzel foglalkoztunk, s végül, bevallottan, egyik kedvencükké vált Balassi.

Nem is lehetett másképp.
– És úgy adódott, hogy aztán érettségi tételként kapták Balassit, és mindenkinek azt mesélték, hogy milyen nagy kedvvel dolgozták ki a tételt. Mert a dallamok segítettek nekik abban, hogy közelebb kerüljenek a vershez is. Nem véletlen az, hogy eredetileg a művészetek szinkretikusak voltak, és hogy régen a versek, akár a régi magyar költészet is Balassiig el, nem mondásra vagy olvasásra, hanem éneklésre szánt költészet volt. Balassi ezt ki is nyilvánította a nótákra való utalással. Gyakorlatilag a tantárgykapcsolásnak egy módozata az, hogy ők megtanulják énekelni Balassi verseit.

Ezek szerint nem ártana még egy Balassi-műsort létrehozni.
– Generációnként egyet, igen. Az évi próbafolymat során sokat időzünk a magyar reneszánsz zenénél, mert lényegesnek érzem azt az anyanyelvi kultúra megalapozásában, és itt, Balassi énekelt verseinek nagy szerepük van. És ezért az együttes tagjainak, a kicsiknek is, rálátásuk van ezekre a művekre. Persze, megnyilvánulni meg átérezni egy tíz-tizenkét éves gyerek más szinten szokott, mint később. De nagyon izgalmas az, ahogy visszatérnek a gyerekfővel megismert dolgok. Most, amikor a hajdani együttestagok javasolhatták, hogy mi kerüljön bele az évfordulós műsorba, mert egy ilyen, a kedvenceinkből álló, „best of” műsor volt mindhárom este, szóba kerültek az általunk játszott egyházzenei művek, és többen emlegették a Salve reginát meg más gregorián énekeket, amelyeket itt tanultak, és elmondták, hogy azok emberileg milyen mély benyomást tettek rájuk, és hogy mennyire meghatározták gondolkodásmódjukat, vallásosságukat. Ez, gondolom, figyelemre méltó a mai szekularizált és elidegenedett világban.

Kobzos Kiss Tamástól kaptam fordításokat a Kisebbségben melléklet számára, egy régi, ugyancsak reneszánsz kori török költő, Yunus Emré műveiből. Lehetne-e egy olyan műsort összehozni, ahol a két reneszánsz költő, a magyar és a török együtt szerepelne?
– Hát ezt azért hagyjuk meg Tamásnak, meg Erdal Salikoglunak, az ő területük. A hangszeres hátterünk sincs meg egy ilyen produkcióhoz, ehhez sajátos hangszerek kellenek. Hogyha nem is mehetünk bele e két, látszólag ellentétes kultúrkör bemutatásába, azt viszont elmondhatom, hogy a műsorunk, ha nem is általában, de gyakran különböző kultúrkörökhöz tartozó művekből áll, és ezek ugyancsak tágabb rálátást biztosítanak arra, hogy milyen is volt az adott század Európája. Vannak kompakt műsoraink, amikor egy-egy gyűjteményt dolgozunk fel, de a művek mind abból a korszakból származnak, a XII.-től a XVI–XVII. századig terjedő időszakból, amikor nagyon-nagyon erős kölcsönhatások működtek Európa különböző kultúrái között. Nem mai találmány az Európai Unió, tökéletesen működött már a középkorban.

Sőt, talán jobban, mint most.
– Mert a különböző népi kultúrák mellett, azokon átívelve, egy nagyon erőteljes, egységes latin nyelvű keresztény kultúra működött Európa-szerte. Ha valaki Oslóban belépett egy katolikus templomba, ugyazt az egyházi zenét hallhatta, mint aznap valamelyik templomban, mondjuk, Budavárán. Ugyanazt a szöveget, ugyanazt az éneket...

... és ugyanazt imádkozták.
– Ez így működött a reformáció előtt Európa-szerte, tehát nem valami Kolumbusz tojása ez az egyesült Európa, a légiesült határokkal és a szellemi kapcsolatokkal...

Ebben az időszakban találkoztam egy különleges régi zenei produkcióval: egy spanyol zenész vezetésével olyan együttes jött létre, amelyben törökök, örmények játszottak együtt, s mellettük egy-egy bolgár, román, görög és marokkói zenész. Dimitrie Cantemir egyik, Törökországban komponált művét adták elő. Lám, zenélés közben ez is lehetséges: hogy a török és az örmény együtt legyen. A zene tényleg csodát művelhet, ha hagyják, hogy művelje! A Lyceum Consort is ezt teszi magyar és nem magyar fiatalokkal Bukarestben, meg ahol megfordul. És sok olyan számot játszik, amelyik táncot is kívánna. Nem lehetne egy ilyen produkció is, egy erőteljes, közös produkció régi zenéből és régi táncból?
– Néha táncot is beiktatunk. A csíkszeredai régizene-fesztivál utóbbi kiadásainak nagyon-nagyon pozitív hozadéka a Régizenei Nyári Egyetem, ahol historikus táncot is lehet tanulni, és a gyerekeket messze az iskolás szinten túl érdekli ez a dolog. Jószántukból, szabadidejükből, pénzükből áldoznak rá: rendszeresen beiratkoznak a nyári egyetem kurzusaira, hangszerre, kántóra, és a tánckurzusoknak is mindig vannak hallgatói, akik aztán itthon, az együttesben továbbadják azt, amit tanultak. Tehát vannak olyan előadásaink, amelyekben historikus tánc is van.

Az lenne jó, ha a Lyceum Consortnál is nyílna egy ilyen kurzus. Egész Bukarest felfigyelne erre.
– Nem tudunk eleget ehhez. A nyári kurzusokon tanulunk néhány táncot – de sokkal több kellene. Historikus táncokban nagyon jártas, elméletileg is nagyon képzett szakemberre lenne szükség, csak ekkor vághatnánk bele.

  színkép