keresés

Nem szűnő bizonytalanság

A Nagy Kozmetikázás
Ion M. Ioniţă, Adevărul

A PDL-s kemény maghoz tartozó miniszterek félreállítása meglepő fordulat. Elképzelhető, hogy Emil Boc így vesz revánsot Traian Băsescun, amiért minden további nélkül eltávolította? De tényleg, ha Boc-nak nincs helye a kormány élén, a többiek mért maradnának a Victoria palotában? Vajon nem ugyanolyan rossz a megítélésük? És ha igen, akkor miért egyedül fizessen? Aki követte a felméréseket és az utca lesújtóan csípős szlogenjeit, számíthatott rá, hogy pusztán a miniszterelnök-csere, a többi „híresség” megtartása esetén, nem érheti el a célt és engeszteli ki az elégedetlen tömegeket. Az utca emberét a miniszterek arroganciája, fennhéjázása, gazdagságuk fitogtatása háborítja fel, pláne, hogy ezek a miniszterek közben a nadrágszíj megszorítását dicsőítik. Nem is olyan rég maga Traian Băsescu is több visszafogottságot kért közeli munkatársaitól, mondván, hogy a mértéktartásra szükség van akkor is, ha egyesek nem a politikából gazdagodtak meg. Az Ungureanu-hadművelet sikeréhez Elena Udrea bukása kell. A nagyszabású médiakampányok ellenére az idegenforgalom és a fejlesztés fejének a népszerűsége fagypont alatti értékeket mutat a felmérésekben. E tekintetben az utcán tüntetők állásfoglalása egyértelmű, nem hatotta meg őket sem a Kárpátok levele, sem a Romániába tévedt turisták megszaporodásáról szóló statisztikák. Aztán a PDL lemondott néhány alakról, aki mellett a hírhedt Zăroni (Petru Groza írástudatlan mezőgazdasági minisztere – a ford. megj.) – akiről Păstorel Teodoreanu állította, hogy ökörből lett miniszter – fény az éjszakában. Emil Boc önmagán is túltéve olyan egyéneket hozott a bukaresti hivatalok élére, akik számára a román beszéd is megoldhatatlan feladatnak bizonyult.

Tulajdonképpen jó lehet a PDL-nek, ha a garnitúrát mindenestől kicserélik. A manőver lélegzetvételnyi időt ad az új kabinet vezetőjének, Mihai Răzvan Ungureanunak. Ha már Traian Băsescu felkérte a kormány átvételére, legalább nem egy malomkővel a nyakában kezdi a munkát. Az újonnan jöttek mögött azonban ugyanazok a PDL-s alakok állnak. A bizalmasaikat hozták helyzetbe, akik tudják, mit kell lépni az új körülmények között. A PDL-s táborok közötti hatalmi harc, amely annyi rosszat okozott a kormányzásnak, nem ért véget. A kormányfőjelöltnek mindenekelőtt erre a kihívásra kell megoldást találnia. Vajon hallgatnak rá, teljesítik a miniszterei az utasításait? Az Ungureanu-kormány teli lesz új PDL-s arcokkal, de politikailag a valóság szépítgetéséről van szó. A parlamenti szavazás és a beiktatás után kiderül, hogy immár miniszterelnökként Ungureanu megelégszik-e az új frizurával, vagy pedig megpróbál egy újfajta kormányzási módot meghonosítani. Végül is nincs veszítenivalója.

(Fordította: Sz. L.)


A Boc-kormány álcseréje
Gabriel Bejan, România liberă

Emil Boc lecserélése Mihai Răzvan Ungureanuval így értelmezhető: néhány vitatott névvel együtt feláldozunk egy miniszterelnököt, akit mindenki szid (ok nélkül vagy okkal, nem számít), és kinevezünk egy politikust, akit egyelőre senki sem szid. Közben folytatjuk a kormányzást, de azt mutatjuk az országnak, hogy nyitottak vagyunk a változásra. Mostanig a leggyűlöltebb politikusok hármas toplistáját Traian Băsescu, Elena Udrea és Emil Boc alkotta. Még ha az őket illető vádak közül sok képtelen is – a legképtelenebb természetesen az, hogy Băsescu diktátor – a koalíciónak sürgősen szüksége volt egy imázsát javító húzásra. Abbeli próbálkozásában pedig, hogy egyfelől legalább részben feloldja a politikára nehezedő mérgező légkört, másfelől azt bizonyítandó az utcának, hogy nem teljesen érzéketlen a követeléseivel szemben, a PDL nem tehetett mást, mint hogy komoly változást mutasson fel az állam csúcsvezetésében. Mulatságos az, ahogyan az ellenzék vezetői siettek hasznot húzni Emil Boc és Elena Udrea (...) feláldozásából, magukénak mondva egy valójában nem létező győzelmet. „Emil Boc lemondásával bebizonyosodott, hogy az USL-nek igaza volt, amikor bizalmatlansági indítványokat kezdeményezett, amikor megpróbálta megakadályozni egy valóságtól elrugaszkodott kormány felelőtlen felelősségvállalásait” – jelentette ki Crin Antonescu. A PNL vezére hiába dicsekedett. Emil Boc lemondása semmiképp sem pozitív eredménye az ellenzéknek. Lényegében a kormányfő leváltása nem jelent „visszalépést” a jelenlegi hatalom részéről. Ellenkezőleg, nyilvánvaló jelek mutatnak arra, hogy offenzív politikai húzásról van szó, amely azonban nem egy új, frissebb és hatékonyabb kormányzást céloz, hanem csak a PDL politikai jövőjének a megmentésére törekszik. Először is az új kormányfő, Mihai Răzvan Ungureanu, legalább annyira közel áll az elnökhöz, mint Emil Boc. Bizonyság erre a Külügyminisztérium élén végzett tevékenysége a Călin Popescu Tăriceanu vezette kormány idején, akivel konfliktusba is került, de későbbi kinevezése is egy Băsescu számára igen fontos pozícióba, a SIE (Külföldi Hírszerző Szolgálat) főnökévé. Ungureanu nagy előnye a jó imázs, és hogy nem keveredett botrányokba. Másodsorban gyanús az új kormány felállításáért folytatott egyeztetések módja is. A PDL döntése, hogy egy kupacban lemond mind a sáros vagy inkompetens minisztereiről, mind pedig azokról, akik mégiscsak bizonyították hatékonyságukat, arra vall, hogy a fő kormányzó pártot inkább foglalkoztatja most saját imázsa, mint a kormányzás minősége. (...)  Egy másik bizonyíték arra, hogy nincs szó valós változásról az állam élén, az a tény, hogy a kormányoldal egyik pártja, az UNPR, a leghalványabb szándékot sem mutatja egyik vagy másik miniszterének elmozdítására a kormányból. A döntés csak akkor tűnik logikusnak, ha elfogadjuk, hogy Oprea tábornok pártját nem nyomasztja a népszerűség gondja a parlamenti választások távlatában, hiszen a felmérésekben maximum egy-két százalékon áll, és beletörődött abba, hogy a jelenlegi felállásban nem lépi át a választási küszöböt. Majd kiderül, hogy Traian Băsescu és a PDL húzása jó eredményekkel jár-e a választásokon. Az viszont biztos, hogy alapjában véve 2012-ben is ugyanaz a kormányzatunk lesz. Csak néhány név változott meg, nem a személyek, akik a hatalmat birtokolják.

(Fordította: K.B.A.)


Fogy a levegő az európai kormányok körül
Ian Traynor, The Guardian

Az európai kormányok – miközben az EU-t a fennállása óta tapasztalt legsúlyosabb válság sújtja – egyre nehezebben tudják összebékíteni a nemzetközi szervezetek által „kiosztott” megszorító csomagokat a kiadások lefaragására, a munkahelyek megszűnésére és a költségvetési megszorításokra adott lakossági válasszal.

Az eurózónán belül vagy kívül, a Balti-tengertől a Balkánig a kormányoknak egyre nagyobb erőfeszítésükbe kerül megmaradni a hivatalukban, miközben végrehajtják a brüsszeli, washingtoni és frankfurti technokraták által diktált kegyetlen kiadáscsökkentő programokat. A román kormány hétfői bukása, több heti polgári tiltakozás után, csak egy példa a sok közül. Görögországban szétesőben egy másik, ugyancsak nehéz koalíció, amely egyelőre vonakodik eleget tenni az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap által alkotott trojka szigorú kikötéseinek, amit feltételként szabtak a második, 130 milliárd eurós mentőcsomag folyósításához. E nélkül Görögország nem tudja törleszteni jövő hónapban esedékes, jókora adósságrészletét. (…) A választók és a nemzetközi hitelezők diktátumai között „raboskodó” kormányoknak és politikai vezetőknek lassan nem marad választási lehetőségük. A bajt súlyosbítja, hogy számos országban a politikai osztályt a maffiával egy lapon emlegeti a közvélemény: a politikusok egy húron pendülnek az országot kifosztó bankárokkal, ingatlanfejlesztőkkel és üzletemberekkel, a levét viszont a kisember issza meg; eközben a bércsökkentéseket, munkahelyek megszűnését, adóemeléseket, a közszolgáltatások, oktatás, nyugdíj megtizedelését a brüsszeli és washingtoni járattal érkező, arctalan technokraták rendszabályozzák. Ez volt a közvélekedés Romániában is a Boc-kormányról, és ez érvényes Görögországra és Írországra.

Az euróválság két éve kezdődött, és azóta, mintegy egyenes következményként, mindhárom „programországban” – amelynek az EU és az IMF mentőövet dobott: Írország, Portugália és Görögország – megbukott a kormány. A válság megdöntötte a legyőzhetetlennek tűnő Silvio Berlusconit is Olaszországban, Spanyolországban pedig José Luis Zapaterót.

A politikai vihar nem kerülte el a „mentőövképlet” másik oldalát sem. Az eurózóna hitelezői, akik az adófizetők pénzét a túlköltekezők kimentésére használták, erősen népszerűtlenekké váltak: részben ez vezetett a finn kormányváltáshoz, emiatt vesztette el Angela Merkel német kancellár kereszténydemokrata pártja a választást több régióban, és emiatt durvult el, lett euroszkeptikusabb a közvélemény Hollandiában. A válság keményen beleszól az Európa számára kulcsfontosságú franciaországi elnökválasztási kampányba is. Nicolas Sarkozy tehetetlenül nézi, ahogy országa hitelbesorolása Németországhoz képest megromlik, baloldali kihívója pedig, François Hollande fogadkozik, hogy megválasztása esetén enyhíteni fogja a megszorításokat, amelyektől a jelenlegi hatalom a gazdaság feléledését reméli.
Az Európai Unióban az eurózónán kívül is szedi áldozatait az adósságválság, ahogy a román kormány sorsa is példázza. A szomszédban, Magyarországon Orbán Viktor miniszterelnök a gazdaságpolitikáját illetően kénytelen alázatos hátraarcot csinálni, és a korábban lábbal eltaszított külföldi támogatásért folyamodni az EU és az IMF 20 milliárd eurós mentőöve reményében.

(Fordította: Sz. L.)


Kész-e Amerika háborúzni Iránnal?
Kenneth Pollack, New Republic

Korántsem biztos, hogy a szankciók hatására Irán leállítja atomprogramját, viszont a büntetőintézkedések és a rájuk adandó válaszok kölcsönhatása akár még háborúba is sodorhatja a feleket, pedig ezt egyikük sem szeretné.

„Nem biztos, hogy az Egyesült Államok alaposan végiggondolta, milyen eredményre vezethetnek az Irán elleni súlyos gazdasági szankciók” – írja a New Republicban Kenneth Pollack Közel-Kelet szakértő.

A Közel-Keleten minden változóban van. Líbiában még nem alakult ki az új rendszer, Szíriában polgárháború zajlik, Irakban is arra van a legtöbb esély. Egyiptomban a katonák, az iszlamisták és a világi liberálisok között végeláthatatlan feszültség izzik, Szaúd-Arábiában pedig lassan nő az elégedetlenség. Pollack furcsállja, hogy ebben az instabil helyzetben az Egyesült Államoknak egyetlen országgal kapcsolatban van határozott politikája, az pedig Irán. Obama elnök az év végén írta alá a törvényt, amely bojkottot hirdet az Iráni Központi Bank ellen, és mindenki más ellen is, aki nem bojkottálja az iráni állami bankot. Az ok nemes: Irán atomprogramjának békés természete felől igen súlyos kétségek vannak. A bojkott hatására Irán olajbevételei akár harminc százalékkal is csökkenhetnek, s ez súlyosan visszavetheti az iráni gazdaságot. Csak éppen az a kérdés, leáll-e majd ettől az iráni atomprogram. Pollack szerint nem, sőt, további kedvezőtlen mellékhatások is várhatók. Például megemelkedik az olaj világpiaci ára, márpedig a második világháború óta minden egyes esetben úgy kezdődött gazdasági visszaesés, hogy előbb megemelkedett az olajár. A legutóbbi pénzügyi válság közvetlen előzménye például az volt, hogy 2005 és 2007 között háromszorosára nőtt az olaj ára. (Igaz, az iráni olajexport csökkenésétől messze nem várható ekkora áremelkedés.) Nem biztos továbbá, hogy a büntetőszankciók nem fáradnak-e ki, mielőtt elérnék céljukat. Szaddám Huszein iraki elnök annak idején elviselte a nyugati szankciókat, holott mérhetetlen nyomort hoztak a népére. Sőt, a szankciók még segítették is abban, hogy nyugatellenes érzelmeket keltsen a lakosságban. (...) Irán esetében is előfordulhat, hogy a nyugati országok egy része Amerikát teszi majd felelőssé az irániak nyomoráért.

Pollack legsúlyosabb kérdése úgy hangzik, nem vezethet-e a szankciópolitika háborúra. Vajon mi lesz, ha Irán terrorakciókkal akar visszavágni? A teheráni vezetés ugyanis úgy látja, hogy Az Egyesült Államok, Európa, Izrael és Szaúd-Arábia egységfrontban támad Iránra. Valaki atomkutatókat öl meg Iránban, valaki Stuxnet vírussal fertőzi meg a nukleáris kutatóközpont számítógép-rendszerét, Amerika látványos kapcsolatot tart iráni emigránsokkal, és modernizálja az öbölállamok hadigépezetét. Szaúd-Arábia pedig fegyveres csoportokat támogat az Irán-barát fegyveresekkel szemben Bahreinben, Libanonban, Irakban és Jemenben. Nincs rá bizonyíték, hogy Szaúd-Arábia washingtoni nagykövete ellen iráni megbízásból követtek el merényletet, de amerikai kormánytisztviselők ezt gyanítják, és úgy tudják, sok más művelet írható még az irániak számlájára. Ha az események láncolata odáig vezetne, hogy Irán nagyszabású terrorakciót hajtana végre Amerikában, vajon el lehetne-e kerülni a háborút, amelyet ma a washingtoni kormányzat el szeretne kerülni – ha csak lehet? A mai politika Pollack szerint akkor folytatandó, ha Amerika adott esetben hajlandó végigmenni ezen az úton. Ha úgy gondolja, hogy a háborút inkább mégis elkerülné, akkor változtatnia kell a politikáján.

(metazin.hu)

  színkép