keresés

Mozaik a mozi homlokán
Rendhagyó „műhelyinterjú” Zsigmond Márton csíkszeredai képzőművésszel

A filmszínházat 1970 végén adták át ünnepélyesen, az avatószalagot a megyei pártbizottság akkori első titkára vágta át, a helyi lap riportere lelkes szavakkal számolt be az új, 501 férőhelyes moziterem kényelmi adatairól: a tágas helyről, a korszerű vetítőberendezésről, a széksorok alatti klímaberendezésről, a csinos formaruhába öltözött alkalmazottakról, a vetítésrendről...

A teret uraló filmszínház déli oldaláról sebtében levakolt, csupasz óriáshomlokzat tekintett le közel két évtizeden át a városra, annak ellenére, hogy a kihasználatlan felületet egy Csíkszeredában élő képzőművész – szándéka szerint, gondolatban – már a nyolcvanas évek elejétől monumentális alkotással népesítette be.

Maga a képzőművész, Zsigmond Márton erre így emlékezik: „Volt egy pályázat, máig nem felejtettem el: Lupta oamenilor muncii harghiteni, români şi maghiari pentru propăşirea patriei comune socialiste. Akkoriban típusépületekre mindenféle mozaikok készültek, amelyeken a munkásosztály menetel a falról lefelé... Vagy felfelé... Friss végzős lévén a monumentális szakon, komolyan vettem a kiírást, de azzal is tisztában voltam, hogy örömünnepekre nincs miért számítanom, mert ez a pályázat inkább a munkáról fog szólni, mint a sikerről.”

A pályázat előtt a művész már elkészített szülőfaluja, Csíkdánfalva művelődési otthonának 6x6 méteres falára egy Kibontakozás című mozaikot. A több évig tartó munkát 1981-ben avatták fel. A művészt ekkor már javában foglalkoztatta soron következő nagyszabású munkája. „Rengeteg falat találtam, vagy 13-at össze is írtam magamnak, ami számításba jöhetett volna... De válogatnom nem volt miért, mert kimondottan a mozira hirdették meg a pályázatot... Mindennap eljártam a mozifal mellett, néztem innen, néztem onnan, próbáltam szemügyre venni a változásait, mert egy monumentális fal is örökké más-más arcát mutatja, működésben van. Az volt a célom, hogy minden mozaikelemnek megtaláljam a helyét, hogy minden pontosan csakis oda találjon, és ne legyen felcserélhető” – magyarázta.
A tervnek 1981-ben fogott neki, és 1982-ben készült el vele – kereken harminc éve... A terv elfogadtatása és kivitelezése 12 évet vett igénybe: az időközben Felszabadulásra keresztelt, 163 négyzetméteres műalkotást 1994 őszén avatták fel.

„Egy évtizeden át – lemondva mindenről – szülte csendesen, kitartóan, de igaz lelkiismeretével, hogy legyen ennek a városnak a múltról, a jelenről és a jövőről egy lelki keresztmetszete. Egy üzenet, ami gondolkoztat, lehet nem értjük még, mint ahogy kezdetben sok mindent nem értettünk, de megszokjuk és lassan eljutunk oda, hogy miénknek érezzük. Ez a mű már Európa Csíkszeredában, ez a falkép bárhol a világon megállja a helyét, ezért kell hogy elfogadjuk, és büszkén magunkénak valljuk... A keresztényi és szakmai önzetlenség példája ez a mű. Vajon Zsigmond Márton elégtételt nyer-e közösségében, vajon befogadja-e a város?” – így méltatta az idősebb pályatárs, Márton Árpád az elkészült munkát, amely azóta is a maga nemében egyedülálló kincse a városnak.

Zsigmond Márton szerint minél inkább úttörő valaki, annál nagyobb az esélye, hogy tragikusan élje meg a saját helyzetét. „Ahhoz képest tehát, hogy nem pusztultam bele, s megúsztam ép bőrrel, utólag akár azt is mondhatnám, hogy elégedett vagyok” – jegyezte meg.
A művész 1984 májusától részletes naplót vezetett a pályázat alakulásáról, a küzdelemről, amelyet egyrészt azért kellett megvívnia a központi, majd a helyi hatóságokkal, hogy a nagy nehezten elfogadott tervet, akár ingyen, bérmentve is megvalósítsa. Arra számított, hogy a műalkotásért hozott szakmai önzetlensége másokat is megfertőz. Részben nem is tévedett, hiszen a rendszer érzéketlensége, bürokratikus gáncsoskodása dacára, a napló tanúsága szerint is, kerültek igaz emberek, akik támogatták elképzelését, bár minden eszközük megvolt ahhoz, hogy megnehezítsék életét. Így is bőven kijutott a kilincselésből, a véget nem érő meggyőző munkából. 1987 tavaszáig számokkal jelzi, hogy éppen megkeresett valakit – személyt vagy intézményt – ügye intézését elősegíteni, meggyorsítani, ellenőrzés alatt tartani. Igazgatók, főmérnökök, telepvezetők, elnökök és alelnökök, különféle titkárok, mindenféle felelősök, mesterek, felügyelők, elöljárók, sofőrök, raktárosok és kapusok ajtaján-ablakán zörgetve...

Naplóba került az a kálvária, amelynek során sikerül végül megfelelő „műteremhez” jutnia a zsögödi iskola egyik, használaton kívüli termében. Állandó kilincselést kell folytatnia a segédmunkáért, szállítóeszközért, hivatalos igazolásokért, néhány szál deszkáért, erkölcsi támogatásért, egy telefonhívásért. Szüntelen ingajáratban van a város és Zsögöd között, hol busszal, hol biciklivel (időközben kerékpárját ellopták) vagy gyalogosan teszi meg a több kilométeres utat – esőben, hóban, napsütésben, sárban. Több ízben tör rá betegség, egyre többet fohászkodik égi segítségért, miközben szaporodnak a naplóban a munka előhaladásáról szóló, örömteli hétköznapi bejegyzések is. Édesapja, tanulók, barátok, munkatársak, ismerősök egész ármádiáját örökítette meg a napló lapjain, akiknek olykor egy-egy őszinte köszönöm, a mozitól kiudvarolt ingyenes heti bérlet, néhány pohár búfelejtő vagy a művész által készített grafika, festmény a hála fizetőeszköze.

Megható példa annak az idős asszonynak a ragaszkodása, aki a zsögödi iskolában takarított, és gondja volt rá, hogy néha az ott berendezett ideiglenes műterem kályhájába is jusson néhány fahasáb. „Róza néni volt az egyik legőszintébb támogatóm, a kályhámba csent tűzifa mellett némi meleget is átengedett az osztályokból hozzám. Egy kátrányfedeles házban lakott a közelben... Tőle mindig csak kaptam. Igaz, én is emberszámba vettem. 1993-ban agyvérzést kapott, bénán feküdt, meglátogattam, szőlőt vittem neki. Nem értem, miért sújtja a sors az ilyen igaz embereket?” – fakadt ki a képzőművész.

Mindent összevetve, elismerő, hálás szavai vannak a városi néptanács egykori alelnöke címére, aki a helyhatóság részéről le kellett „vezényelje” a legnehezebbet: az óriásmozaik projektjének beindítását. Amikor szinte a semmiből kellett előkaparni az ehhez szükséges kőzetanyagot, annak elszállítását, tárolását és összeillesztésének körülményeit. A gazdaságosság oldaláról nézve, meglehet, hogy a monumentális mű elkészítése luxusnak, szeszélynek, fölösen elpazarolt energiának, anyagi forrásnak tűnhet.

Zsigmond Márton erről így vall: „Egy ilyen munkára nem lehet határidőt szabni. Amúgy formálisan persze kitűztek egyet, de én tettem rá... A projekt körül közben nagy volt a huzavona. ’82-ben elvben ugyan jóváhagyták, Ceauşescut kicselezték, mert a félmillió lej érték feletti beruházásokat személyesen hagyta jóvá. Ezért ki nem mondott szakmai szolidaritásból leütöttek belőle valamicskét, így csak négyszázvalamennyi lett, a bukarestiek tudták, hogy semmi esélyem, ha a pártfőtitkár kell jóváhagyja a tervet... A csel miatt a terv jó ideig elfeküdt, azt se tudtam, honnan kapartassam elő, végül nagy nehezen megtalálták. Addigra már csak az elvi jóváhagyás létezett, pénz nélkül. Sebaj, mondtam, megcsinálom anélkül. Kereken 18-szor kellett jóváhagyás után menjek, hogy eléggé komoly embernek tartsanak, és pénz nélkül végigvihessem az egészet. Úgyhogy »hazafias munka« címszó alatt futott mindvégig”.

A városban javában folytak az újabb építkezések, mindenütt mozaikoztak, a felhasználatlan hulladék sokhelyütt beletaposódott a földbe. A művész megszervezte annak átvételét, kiválogatását, összegyűjtését, elszállítását, tisztítását, osztályozását, tárolását. A város iskoláiból segíteni küldött tanulók voltak alkalmi munkatársai. A mezőgazdasági szállítási vállalat segítette legtöbbször gépkocsival. Később, már a mozaik felrakásánál, jó pár, mára befutott csíkszeredai képzőművész – akkor még csak tehetséges tanuló – lett segédjévé.

A rendszerváltás utáni évekre átnyúló munka próbára tette nemcsak a művész, de az új hivatalosságok idegeit is. Meg kellett küzdeni a mozit építők egykori pontatlanságaival, a homlokzatot ki kellett egyengetni. Ez a fajta alkotó munka nem ismeri a hórukkot. Mégis volt, aki nehezményezte, hogy sokba kerül fenntartani az állványzatot, nem kellene annyira simogatni azt a márványt. Mások ebből a pénzből szívesebben láttak volna egy megjavított útszakaszt.
Zsigmond Márton zátonyokat látott mindenfelől. „Tulajdonképpen csak 1994-ben kerültem állványra, augusztusban, hiszen alig februárban fejeztem be a rakosgatást. Igaz, a felrakás is kemény munka volt, de nem tartott három hónapnál tovább: augusztus, szeptember, október... Igazából nem is nagyon néztem lefelé, ott jártak-keltek az emberek, ennyi volt nekem az egész. Teljesen függetlennek éreztem magam, nemigen érzékeltem, hol is vagyok” – emlékezett.

A mozaikot 1994-ben felavatták. Közben annyi kőzet gyűlt össze, hogy akár még egy mozaikot lehetne csinálni belőle. 1997-ben megkísértette a gondolat, de az elképzelés végül bizonytalan időre maradt. Az évek teltével szívszorongva látta a művész, hogy alkotása alól egyre jobban elfogy az élet, a filmszínház haldoklik, a közönség elmarad, a veszteség halmozódik, a „nagyszerű létesítmény” degradálódik, majd 2006-ban végleg bezárja kapuit. A mozaik egy halott, haszontalan intézményt, betonsilót díszített, amelynek sorsa évekig bizonytalan volt. 2010-ben az önkormányzaté lett. Sokoldalú, kulturális rendeltetésű teret akartak benne kiképezni, de a szándék  anyagiak hiányában odázódott. A városban mindenféle hírek keringtek arról, hogy átalakítás fejében talán az egész mozit lebontanák.
A képzőművész szerint ez egyenlő lenne a kivégzésével. „Amikor belefektettem annyi fiatal energiát, azokban az években, amikor mindenki kussolt, behúzta a farkát, örvendett, hogy élt. Én ezzel szembe mertem menni, lehet, hogy félig öntudatlanul, nagy naivan... Nekem más fizetség nem volt, csak az, hogy tudom, hogy van. Ezért teljesen azonosultam vele. A maga kicsi technikai hibáival, de mindennap úgy tettem le a munkát, még amikor keveset is csináltam, hogy az jól van megcsinálva. Magamon sose léptem át” – magyarázta.
A 2011-es esztendő örvendetesen ért véget: a csíkszeredai önkormányzat utolsó ülésén elfogadták a volt Transilvania filmszínház felújításának tervét. Az elképzelések szerint, a Majláth Gusztáv Károly tér korszerűsítése keretében, az egykori mozihelyiségben multifunkcionális teret képeznének ki, amely megfelelő lenne színházi, valamint táncelőadások számára, de filmvetítésekre is, működhet majd koncert- vagy konferenciateremként is. A felújításhoz készített látványtervek szerint is az óriásmozaik visszanyeri eredeti rendeltetését – és érintetlen marad.

  színkép