keresés

„Mindig a valóság érdekelt”
Podmaniczky Szilárd író úgy véli, gyermekkorban a nyelv funkciója csupán a játék, és a teljes lénynek szól

Azt mondja, már négyéves korában írt. Honnan ez az írás iránti elkötelezettség?
– Nem tudom, én is sokszor keresem az okát annak, hogy honnan jön ez, van-e valamilyen természete, genetikai örökség-e, vagy kitől-mitől ered. Aztán, persze, apránként ilyeneket tud meg az ember, hogy ötéves koromban, amikor költözködtünk, vagy kilencéves koromban előkerültek édesapámnak régi újságcikkei, tehát volt benne egy ilyen vonal. Aztán az is kiderült később, hogy édesanyám, aki hivatalban dolgozott, színjátszott néhány darabban, amatőrként. Tehát valamiféle művészetközelség jellemezte a családot, de hát a művészetnek annyiféle ága van... Utána kellene ásni, lehet, az agyműködésben, a művészet pszichológiájában vagy a filozófiában, hogy egyáltalán hogyan alakul ki az emberben az érzékenység arra, hogy szavakat, formákat vessen papírra, és hogy maga a nyelv mint egy játékeszköz megjelenjen. Mert én játszottam, rímeket mondtam, szórakoztattam magam, erre használtam magát a nyelvet, és ebből, tegyük fel, irodalom lett. És ha nagyon irodalmi akarok lenni, akkor mindig visszagondolok a gyermekkoromnak ezekre az éveire, amikor gyakorlatilag nem volt más funkciója a nyelvnek számomra, mint játék, amely betölti az ember egész lényét.

Sokat olvasott? Illetve mielőtt megtanult volna olvasni, meséltek a szülei?
– Nem, én meséltem. Olvastam, olvasgattam, ilyen kalandos történeteket. Nekem kimaradtak az indiánok, de a különböző fantasztikus könyvek megragadták a fantáziámat. Ahogy az is, hogy egész kiskoromban ültünk a lépcsőn apámmal és a csillagokról filozofáltunk, hogy mi az, hogy végtelen. Szóval ilyen dolgokat rakott a fejembe, meg úgy emlékszem, hogy akkor láttuk a Marsot is, mint valami piros pontot az égen. De lehet, hogy egy víztározónak a teteje volt, és gyakorlatilag egy ilyen környezetben valószínűleg annak is köszönhető mindez, hogy nagyon élénk volt a fantáziám. Amikor megnéztünk egy filmet a moziban, úgy mentem haza, hogy kiléptem abból a világból, és hoztam magammal az egészet, és másnap, amikor horgászás közben elmeséltem a többieknek, hogy milyen filmet láttam, ha vége volt, mondtam tovább, hogy láttam még egy olyan filmet is, és akkor kitaláltam és folytattam a történetet. Sőt, később, emlékszem, de ezek ilyen személyes dolgok, hogy például ülünk a tévé előtt, és valamiért elment a hang. Ez még a hetvenes években történt, és hogy ne unatkozzunk, én szinkronizáltam a színészeket, mondtam a szövegeket, és nagyon jól szórakozott a család. Egyébként utánaolvastam, hogy egy nagy író így kereste a kenyerét, felirat nélküli filmeket szinkronizált, de feltehetően nem mindent értett abból, amit mondtak, és szórakoztatta a közönséget. Van egy folyóiratom, amit egy éve indítottam el, azt játszottam, hogy feltettem egy kérdést és megírtam rá a választ. Csináltam körülbelül száz kérdést, rá száz választ, utána pedig ezeket összekevertem, és megnéztem, hogy egy véletlenül kihúzott kérdésre milyen válasz adható. És ez rendkívül szórakoztató volt. Ez megint a nyelv játékosságára vezethető vissza.

Mikor volt az első olyan írás, amelyről már tudta, hogy irodalmi alkotás, jelentősége van ilyen szempontból is?
– Nem tudom, maga az irodalom és az, amit én műveltem, teljesen különvált a számomra. Nem is tudnám megmondani, egy olyan délutánra emlékszem például, akkoriban épp verseket írtam, és mentem hazafelé az alkonyi fényben, és azt mondtam, hogy elkapott valami, hogy hú, nekem most prózát kell írnom, én író leszek. Onnantól kezdve elkezdtem ebben az attitűdben gondolkodni, és keresni a helyemet. És ha most visszagondolok, ez valami olyan hihetelen távoli dolognak tűnik, hogy szinte innen már nem is érthetem meg, akkor mi történhetett. Tehát nem volt egy olyan pont, amire azt mondhatom, hogy akkor ez most egy mű volt. Emlékszem, hogy volt egy kis szótárfüzetem, amibe rengeteg szerelmes verset írtam. Ezek az érzelmek kicsalták az emberből a nyelvi kifejezést.

Akkor ez egy hobbi volt, egy elfoglaltság?
– Igen, gyakorlatilag ezzel tudtam szórakoztatni magam igazából... számomra ez volt a kikapcsolódás. Meg igazából most is megpróbálom úgy felfogni a dolgot, hogy olyan dolgokba menjek bele, ami izgat. Tehát, matematikus fejjel gondolkodom, erre rá kellett jönnöm. A múltkor egy természettudományos lapnak adtam interjút irodalmi modellkutatásról, mert hát kiderült, hogy én modellekben gondolkozom. Bizonyos könyveket, például a szótárkönyvemet bölcsészfejjel valószínűleg nem lehetett volna megírni. Ez a fajta természettudományos gondolkodás, egyszerűen az, hogy én szerettem volna elméleti kutató fizikus lenni, de nem abba az irányba mentem tovább, hanem a nyelvvel, az írással kezdtem foglalkozni, tudatosan nem irodalmat mondok most, hanem azt mondhatom, hogy föladok magamnak feladatokat, úgy, mint a matematikában, és a nyelvnek az eszközeivel megpróbálom azokat megoldani. És ez az, hogy az egyik könyvem erről szól, a másik könyvem egy másik kutatás, merthogy ezek olyanok, mint a feladatmegoldások a matematikában, amire akkor én ott szintén hosszú időt szántam. Volt, hogy valamin képes voltam egy hétig gondolkodni. Itt pedig van, amikor fél évig vagy akár évekig ír az ember egy könyvet. Ebben nagyon hasonlít az effajta kutatási módszer.

Matematika–fizikát végzett, tanított az iskolában, aztán abbahagyta a tanítást.
– Igen, tanítottam általános iskolában, mostanában találkozom azokkal a diákjaimmal, vagy most éppen együtt dolgozom egy könyvkiadóval, és kiderült, ha egy évvel tovább tanítom azt az osztályt, akkor a mostani egyik kollegámat is tanítottam volna. Tehát ilyen nagyon furcsa összefüggések vannak. Tanítottam, de aztán rá kellett jönnöm, hogy maga a tanításnak az a fajta periodikussága, ami a tananyag ismétlését jelenti, nem olyanfajta kreativitást igényel, ami nekem jó lenne. Egyhangúvá válik. Például az, hogy egy nap volt négy fizikaórám, és négyszer ugyanazt elő kellett adni. Én úgy tanítottam, úgy szerettem tanítani, ha előadást csinálok az órából, tehát egy cirkuszt, hogy zsigereivel legyen benne a gyermek a dolgokban. A teremben hatalmas nagy ábrákat rajzoltam fel, és olyan emocionális példákon keresztül közelítettünk a természettudományhoz, ami számomra érdekessé tette egy ideig ezt a munkát, aztán azt éreztem, nem biztos, hogy jól csinálom ezt, egyszerűen elbizonytalanodtam, és azt mondtam magamnak, nem tudom a felelősséget vállalni azért, hogy lehet, van közöttük tehetséges gyerek is, de nem biztos, hogy igazából foglalkozom velük, lehet, én csak a saját cirkuszomért csinálom, ami engem, de őket is szórakoztatta, azt láttam. Viszont úgy éreztem, hogy bár ének–zene iskolában tanítottam matematikát és fizikát, ezt ott abba kell hagynom.

Mikor jelent meg az első írása nyomtatásban?
– Az első könyvem 1993-ban jelent meg, legjobb barátom halála előtt egy héttel, már nem tudtam megmutatni neki ezt... Előtte már volt egy elfogadott könyvem, ami nem jelent meg; nyomtatásban, azt hiszem, talán amikor a műszaki egyetemre jártam, az egyetem újságjában jelentek meg házibulikról élménybeszámolók, de ezek ilyen újságírói munkák voltak. Igazából, azt hiszem, az első versek és prózák a Szegedi Egyetem című egyetemi lapban jelentek meg, illetve mellette a Harmadkor című folyóiratban.

Kapcsolata a közösségi múlttal nem igazán alakult ki, most kezdte el írni, alig két éve, a történelmet. Miért?
– Nem tudom, valószínűleg egyrészt azért, mert nem bölcsészként, hanem természettudósként láttam magam körül a világot, másrészt pedig nem volt történelmi érdeklődésem. Ami, nem akarom azt mondani, hogy az oktatáson múlott, mert irodalomból is sokszor bukásra álltam, de nem igazán érdekelt. Mindig a valóság, a valószerűség érdekelt inkább, a múlt, a múltnak a történései engem valahogy elkerültek.

A családi történetek is kimaradtak?
– Azt hiszem, ki. Nincsenek olyan családi történeteim, és éppen ezen gondolkoztam a múltkor, a barátomnak volt egy kiállítása, amit én nyitottam meg, és ott leültette az édesanyját és az édesapját egy-egy filmfelvevő gép elé, és megkérte őket, hogy meséljék el a történetüket a megismerkedésüktől az ő születéséig. És akkor jöttem rá, hogy gyakorlatilag én sem tudok semmit, és jó lenne velük leülni beszélgetni és megkérdezni ezeket, mert valahogy nem születtek meg ezek a családi történetek, nem alakult ki egy ilyen nagy családi mesélés. De az is lehet, én vontam ki ebből magam, nem voltam fogékony ezekre a dolgokra. Az én fantáziám mindig inkább röpülni akart, nem a múltnak az apró szilánkjaiból összerakni a mozaikot. És persze én is elkezdtem a Podmaniczky név sokféle kutatását, és találtam olyan történeteket, amelyekről írhatnék valamit, de valahogy nem vonz ez mégsem, hogy ezzel foglalkozzam.

Hogyan jött létre a Podmaniczky Művészeti Alapítvány?
– Svájcban voltam egy ösztöndíjjal 2005-ben, és ott olyan távol kerültem a magyar életemtől, hogy kívülről tudtam látni az egészet. Kívülről láttam azt, hogy a könyveim, bár foglalkozik vele a sajtó és kritikákat kapnak, egyszerűen néhány száz példányban fogynak el. És akkor azt gondoltam, hogy minek írom én ezeket a könyveket, ha az emberek nem olvassák el. Azt is gondoltam, hogy ennek csak úgy tudok utánajárni, ha én adom ki a könyveimet. Megkerestem a legjobb formát hozzá, az alapítványt, aztán pályáztam, nyertem pénzt, kiadtam könyvet, hibákat követtem el, a következőkben ezt próbáltam kiküszöbölni. Saját bőrömön, saját írásaimon keresztül tapasztaltam meg, mit jelent könyvet kiadni, és ezzel együtt mit jelent jelenteni az írónak, hogy barátom, ezt írtad, és ezt nem fogom tudni eladni. Egyszerre gondolkodik most már bennem könyvkiadó és író, ami azt jelenti, hogy nyilván a saját írói programomat próbálom megvalósítani, de egyúttal figyelembe kell vennem azt is, hogy amit írok, eljusson az emberekhez, és ezáltal tudok adni az olvasónak is olyan anyagot a kezébe, amivel meg tudja változtatni egy kicsit az életét. Én mindig erre használtam a könyvet.

Egy irodalmi portál is fűződik az ön nevéhez.
– Ma már a kulturális hírek nem számítanak híreknek, azt mondtam, hogy nyilvánosság nélkül nem tudok mit kezdeni, itt megint van valami, amit meg kell ugranom, és akkor több száz írónak írtam levelet, hogy gyerekek, nem tudom, ki küzd hasonló problémákkal, de hozzunk létre egy internetes folyóiratot, amely azt szolgálja, hogy nyilvánossá tudjuk tenni a munkáinkat, a velünk kapcsolatos dolgokat, híreket, és ez működjön naponta, frissüljön, folyóiratszerűen. Az írók közül öten jeleztek vissza. Elkezdtem a munkát a Librarius portálon, bő egy évvel ezelőtt, és nagyon büszke vagyok rá, mert ma ott tartunk, hogy a legolvasottabb internetes irodalmi folyóirat vagyunk, naponta kétezer ember olvassa, körülbelül tízezer oldalt tölt le belőle.

  színkép