keresés

Maradandó mesék terében
Káli Király István író, kiadóvezető azokat a szövegeket kedveli, amelyek szabadon engedik a fantáziát

Mikor jelent meg az első kötete?
– 1979-ben, eléggé idős voltam akkor, 32 éves, de hát ennek története van. A temesvári műszaki intézet diákjaként tanultam. Mivel amúgy is irodalomkedvelő ember voltam, műszaki egyetemistaként is sokat olvastam, mint általában a barátaim is, kézről kézre adtuk a könyveket, tudom, ez a műszakiakra nem jellemző. Tehát kapcsolatban álltam az irodalommal, és amikor 1968-ban, a nyugati diáklázadásokat követően egy kicsit Romániában is felengedett a ránk nehezedő nyomás, akkor a temesvári magyar nyelvű napilap mellett létrehozhattunk egy mellékletet Diákszó címmel, ami havi egyszeri megjelenést, négy teljes újságoldalt jelentett, és ott néhányan összegyűltünk, olyanok, akiknek fogalmuk sem volt, mit jelent lapot szerkeszteni, megpróbáltuk megtölteni ezt a négy oldalt.

Volt ennek némi előzménye? Írt korábban verset, esetleg prózát?
– Tizenéves koromban én is írogattam verseket meg rövidprózát, néhányat el is küldtem az Utunkhoz, viszont a prózarovat akkori szerkesztője, Huszár Sándor azt üzente vissza, hogy jó fogalmazáskészséggel rendelkezem, de általában lerágott csontokat küldök be. Ez az egyetem első éveiben, 1966–67-ben volt. Aztán gyakorlatilag abba is hagytam az írást, mert közben fociztam is, az egyetemet is viszonylag komolyan vettem. Aztán jött ez a Diákszó, és akkor – a lapot megtöltendő – elkövettem néhány jónak tűnő szöveget, amelyekkel az Ady Endre Kör verspályázatán is díjat nyertem. Ez egy kis kedvet adott hozzá, aztán az egyetemi évek utolsó szakaszát már félárvaként kellett végigjárnom, mert meghalt édesapám. Hazajöttem Marosvásárhelyre, belesüppedtem a kisbetűs életbe, megpróbáltam mérnökként eltartani magam, közben megnősültem, családot alapítottam, néha-néha valamiket írogattam. 1973-ban, egy borongós októberi délutánon találkoztam a főtéren Vári Attilával, akivel szóba elegyedve, hiszen gyermekkori barátok voltunk, elmeséltem, hogy miket műveltem az utóbbi fél évben, beültünk a Vagonba – ez a Művész mozi közelében álló kisvendéglő volt –, elmeséltem a Diákszót, meg azt, hogy alapító tagja voltam a Thália színjátszócsoportnak ugyancsak Temesváron, nagy élvezettel jártam abba a közösségbe, hajlandó lettem volna akár megismételni az ötödévet, csak hogy Temesváron maradhassak. Rákérdezett, hogy írok-e. Hazamentünk, beleolvasott a szövegeimbe, és kijelentette, hogy ezt magával viszi. Jó másfél évre rá, 1975 derekán az egyik irodalomkedvelő munkatársam meséli, hogy már második alkalommal jelenik meg az Utunkban egy-egy jó kis történet, természetes, jó sodrású próza, valami Káli István írja. Elolvastam én is, és rájöttem, hogy szóról szóra az én szövegem. Felháborodtam, és felhívtam Vári Attilát, hogy ez nem szép dolog, odaadta valakinek a szövegeimet. Ő erre nagyot nevetett, és mondta, hogy az én vagyok. Ő adta nekem a Káli írói nevet, végül is ő a keresztapám, ugyanis Király István néven nem jelenhettem meg, mert volt már egy Király István nevű, még élő irodalomtörténész Magyarországon, aki annak idején az Ady-monográfiát írta. Keresett hát egy nevet, és mivel az édesapám szülei székelykáliak, és az ő anyai nagyszülei is, így megszületett ez a név. Így jelentek meg először írásaim.

És a folytatás?
– Utóbb aztán bekapcsolódtam az Igaz Szó irodalmi körébe, a lapban is jelentek meg írásaim. Viszonylag aktív voltam az irodalmi körben, ahogyan visszarémlik harminc év távlatából. Egyszer Hornyák József, az Utunk prózarovatának szerkesztője, aki tulajdonképpen sorozatban közölte az írásaimat, megkérdezte, hogy nem gondoltam-e kötetre. Hát nekem akkor halvány fogalmam sem volt, hogy miből áll az irodalom fokozatainak elérése, aktív mérnök voltam, családom volt, gyerekem is már. Javasolta, gyűjtsem össze addigi írásaimat, beszélt Németi Rudolffal, aki a Forrás-kötetek sorozatát gondozta Csiki Lacival, ő fogja megszerkeszteni a kötetet. Mondtam, erre aligha tudnék időt szakítani, mondták, bízzam rájuk, és 1979-ben meg is jelent a Forrás sorozatban a Mit tud az a nagy sárga gép? című novelláskötetem.

Milyen volt a fogadtatása?
– Hát, felemás érzelmeket váltott ki bennem is, meg az olvasókban is. Volt, aki értékelte, ennek következményeként az évi egyetlen debütdíjat, a KISZ díját kaptam erre a kötetre, mások, mint például Ágoston Vilmos, egy kissé pejoratív megfogalmazásban, operettnek nevezték. Én írtam, én voltam, és most is vállalom akkori önmagamat, úgy láttam a világot. Úgy látszik, megvolt bennem a továbblépés igénye: az első sikerek után, bár olykor nagyon izzadságszagú dolgokat írtam, azokat nem is mindig szerettem, kínlódtam, hogy író legyek. Az első időszakot követően megint tudtam elfogadható hangú, saját magamat adó írásokat felmutatni, így aztán bátrabbá váltam, és mert mindig olyan környezetben dolgoztam, ahol alulról láttam az egész emberi társadalmat és közvetlen közelről az embert, az akkori idők szempontjából egy tabutémába is bele mertem nyúlni. Így jelent meg 1981-ben az Akinek megbocsátjátok című regényem. Kortársaimmal ellentétben, az én helyzetem más volt, ugyanis reggel háromnegyed héttől délután háromig mindennap dolgoztam, nem egészen 27 éves koromtól többnyire felelős beosztásokban, gyereket neveltem, tehát számomra csupán az éjszakák maradtak írásra, már amennyit az éjszakából kiszakíthattam erre.

Honnan ihletődött, honnan merítette írásainak témáját?
– Általában megéltem vagy mellettem mások élték meg azokat az eseményeket, amelyeket többé-kevésbé elfogadhatóan megírtam. Csodálkoztam akkoriban, ma is csodálkozom, hogy vevők voltak a történeteimre, de bizonyára azért, mert ugyanazt érték meg, amit én. Nem tartottam magam igazi írónak, nem is lehettem az. Úgy gondoltam, ha már a szerencse úgy hozta, hogy megjelenhetek, arra legalább jó vagyok, hogy az enyémhez hasonlítva kitűnjenek az igazi jók. És ezért mertem közölni. Mindig volt egy kis visszafogottság a saját képességeimet illetően, mert tudtam, hogy önmagamat és érzéseimet adtam, még akkor is, ha ezek az írások néha nem olyanná sikeredtek, amilyeneket egy józanul gondolkodótól vagy a hétköznapokat a maga teljében megélő embertől el lehetne várni. Jött aztán két kisregény, a Tisztítótűz és az Üres napok. Azt sajnálom, hogy nem volt igazán időm és energiám valódi regénnyé írni ezeket, gyakorlatilag inkább vázlatok, bár nem rossz vázlatok. Akkor jöttem rá, hogy az embernek nem mindig úgy kell kimondani a valóságot, ahogy azt érzi. Ennek következménye a „Simonos novellák”, amelyek a Közjáték című kötet gerincét alkotják, és aztán írtam olyant is, ami nem jelent meg kötetben. Utóbb folytattam a „Simonos novellákat”, a szemlélődő ember novelláit, de hát azok már a Kriterionnál nem jelenhettek meg, mert nem olyanok voltak, amilyenek a 80-as évek végi Romániában közreadhatók lettek volna, egy kicsit túllépték a sorok közötti olvashatóság, a cenzúra tűréshatárát. A fordulatot követően magával sodort a politika, úgy jártam, mint a légy, amelyik beleesett a tejes üvegbe, és akkor már úsznom kellett, és majdnem belehaltam, mert akik velem úsztak, néha úgy koppintottak a fejemre, hogy azt hittem, belehalok. Akkor következett életemben egy válság, egy év folyamatos betegség után sikerült talpra állnom.

Ezekre az évekre, amikor közszereplő is volt, hogy emlékszik vissza most? Nem bánt meg semmit?
– Nem, ezek voltak életem legszebb évei. Megérte, hogyne, akárki akármit mond, embert próbáló időszak volt, életveszélyben is voltam. Érdekes módon mindig óvakodtam attól, hogy felnőtté váljak, nagyon szerettem volna gyermek maradni, és talán a legjellemzőbb példa, hogy a korom miatt a legnagyobb katarzist harminc évesen éltem meg, azt, hogy vége a gyermekkoromnak. Már megvolt a lányom, már ötödik éve többé-kevésbé tisztes beosztásban dolgoztam mérnökként, és úgy éreztem, vége, ettől kezdve teljes egészében felnőttként kell gondolkodnom, aztán ezt az érzést sikerült még kissé elodáznom, 1990 márciusáig éltem az öreg kamasz életét. Onnan tudom, hogy addig még gyermek voltam, mert tudtam úgy félni, ahogy a gyermek fél a sötétben. De amikor szemtől szemben láttam a halált, akkor ez a fajta félelmem megszűnt, 1990 márciusától lettem végérvényesen felnőtt. Olyan felnőtt, aki tudatában van annak, hogy felelősséggel tartozik önmagáért és másokért is. Újra és újra olyan helyzetbe sodort az élet, hogy döntéskényszerben voltam, és általában úgy érzem, jól döntöttem. Ennek szintén megvan a külső háttere is, de van egy belső is, amely – akár elhiszik, akár nem, ez személyes dolog – a hit kérdése. Mindenesetre akkor is ugyanaz az érzés kerített hatalmába, ugyanúgy tevődött fel bennem, mint amikor írni kezdtem: vajon érdemesültem én arra, hogy megjelenjek írásban?

Ez nem kishitűség?
– Lehet, de aztán később rájöttem, hogy túl a kishitűségen van egy nagy adag önelemzés is benne. Kinek mi adatik meg az életben. Nekem az adatott meg, hogy folyton rákérdezzek önmagamra: megérdemled te ezt, jól csinálod? Szüksége van a világnak arra, amit teszel? Ezek, azt gondolom, a bölcscsé válás elkerülhetetlen stádiumai. Ezt onnan gondolom, hogy a nirvána elérhetetlen állapot a hétköznapi ember számára, de azért ő is eljuthat a belső békének egy olyan állapotába, amikor rájön: az a feladata a földi életben, hogy mindazt megtegye, amire lehetősége van, ám amit korlátok tiltanak, abba képességeinket meghaladó energiát beleölni teljesen fölösleges. Lehet, hogy ez is a kishitűség egyik formája, meglehet azonban, hogy mégsem.

Mostanában jut ideje az írásra?
– 1990 elején még írogattam egy keveset, kevés időm volt, hiszen majdnem ingyen áldoztam teljes tudásomat és energiámat az erdélyi magyar közösségnek. Jóformán semmi jövedelmem nem volt, a fizetésfélém kisebb volt, mint, mondjuk, egy takarítónőé, ezeket az éveket nyögöm most nyugdíjasként, de nem bántam meg egy pillanatig sem. Reggel nyolctól éjfélig vagy éjfél utánig dolgoztam a közügyekben, de még akkor is, ha volt egy kis időm, írogattam – persze, sokkal kevesebbet. Amikor a sors úgy hozta, hogy a Mentor Kiadó vezetője lettem, ez a munka minden szellemi energiámat elvitte, és csupán néhány verset írtam, ami tényleg arra volt elég, hogy a felgyülemlett, megrágott vagy megrágatlan gondolatokat kiírjam magamból. Aztán valamitől úgy éreztem, hogy újra le kell ülnöm írni. A prózaírókra jellemző türelemmel nap mint nap oda kell ülni a fehér papír elé – mert én papírra írok –, még akkor is, amikor éppen nincs kedve hozzá az embernek. Életemben először éreztem, hogy az kerül a papírra, ami a fejemben és a szívemben van, és ez bátorságot adott. Belevágtam egy olyan szövegbe, amely a szeretetről szól. A szeretetnek, idézőjelben, több műfaja van. Most kétszer-háromszor is újraolvastam, úgy érzem, hogy az jött ki, amit én akartam. Persze, ez szájhősség, hogy az jött ki, amit én akartam... az jött ki, aminek ki kellett jönnie, vagy amit sugallat hordozott, de életemben először szeretem igazán azt, amit megírtam. A 89 előtt megjelent első négy kötetemet követte 1994-ben a Századélet című novelláskötet, amelyet a budapesti Zrínyi katonai kiadó vállalt fel, és aztán 1997-ben a Vasvirágok című verseskötetem a Polisnál, ez ötven verset tartalmaz, az 50. születésnapomra jelentették meg. A 60 verset tartalmazót, a Helyzetábécé című kötetet saját költségemen a Pro Print vállalta. Valamikor azt hittem, hogy már nem lesz sem türelmem, sem energiám prózát írni, és gondolatban már készültem a 70. születésnapomra a hetven verset tartalmazó kötettel, de egyszer csak kifogyott belőlem a költő, mert valamiért visszajött belém a mesélő. Természetesen a mesélő nem azt jelenti, hogy mese mese hátán, s aztán több semmi. Gyakorló olvasó vagyok, és mindig jobban szerettem azokat a szövegeket, amelyek nem zárnak be a mondatok karámjába, hanem engedik elkalandozni a fantáziámat. A mese tágabb teret enged a gondolkodóképességnek, szárnyakat ad a képzeletvilágnak, feleveníteni a megtörténteket és a megélhetőket.

Van-e folytatás? Hát lendület hozzá?
– Lendület nincs, egy látszólag sekélyes történet kapcsán viszonylag fontos dolgokat írtam ki magamból, de úgy érzem, lesz folytatás. Mert a szeretet nem fogy ki belőlem, hanem gyarapszik, úgy érzem, ennél nagyobb ajándékot ember nem kaphat a gondviseléstől. Nem csupán a kereszténység sajátja a krisztusi szeretet. Minden ember, függetlenül attól, hogy hallott vagy sem a kereszténységről, óriási áldással született: a szeretni tudással vagy a szeretés képességével, ami önmagában ajándék. Rajta áll, ha azt a maga irányába fordíthatja kizárólag, vagy Arra, akinek az élet csodáját köszönheti, és akkor ezzel nagyon érdekessé és meghatározóvá válik.

  színkép