keresés

Lefelé a lejtőn

Románia 2012-ben
Ovidiu Pecican, România Liberă


A 2012-es esztendő újabb válságévként kezdődött, nagyjából három másik után. A nélkülözéstől eldurvultan és fásultan, arcával a szélben és eléggé megfagyottan, a román polgár szinte közönyösen szemléli, amint a tévék egymásra licitálva jelentenek be újabb szabálytalanságokat az állam működésében, hallgatja egyes külföldi hivatalosságok szkeptikus kommentárjait a román állam működéséről, az államfő beavatkozásáról a különböző minisztériumok dolgába és különösen a miniszterelnök dolgába, az ellenzék trivialitásáról és politikai intelligencájának hiányáról, és egyre inkább úgy véli, hogy tulajdonképpen egész egyszerűen nincsenek jobb megoldások. A zavarodottság még nagyobb, amikor az európai és a globális válság kerül szóba, amely oda vezet, hogy a politikusaink  – engedelmes, kapzsi és nagyvonalú gondolkodásra látszólag képtelen eszközök – révén Romániára erőltetett gyökeres megszorítások hasznosnak, kedvezőnek  látsszanak Románia hajózására az új jégkorszak jeges sziklái között. Az IMF dicséri a Jeffrey Franks által kért beavatkozások preventív bölcsességét, nem szól azonban arról, hogy a levágásokat máshonnan is eszközölhették volna, ugyanarra az eredményre jutva.

Ugyanakkor hóttéhesen, egymást taposva a választási adományokért kígyózó sorokban, vagy egymást összetiporva a szenteltvizes hordók előtt, abban a reményben, hogy az immanens megoldások transzcendentális szárnyakon érkeznek majd, ugyanaz a román állampolgár túl korai büszkeséggel dülleszti ki a mellét, csak mert azt hallja, Görögország elmerült, Olaszország elmerül, Magyarország pedig alig bírja már levegő nélkül a víz alatt. Úgy tűnik, az új esztendő a mínusz-haladás jegyében történik, ahogy az egy helyben topogást nevezhetnők mások lemaradásához képest. Nem mintha nem lennének biztató jelek is. A legváratlanabb talán – a nyugati sajtóban tapasztalható románellenes és rasszista hőbörgés után – Olaszország ama döntése, hogy korlátozás nélkül fogadja a munkát kereső románokat. Persze, ez egy olyan pillanatban történik, amikor a Berlusconi-érának befellegzett, a félszigeten a bérek aggasztó szintre estek, a románok pedig nem reménykedhetnek bőkezű javadalmazásokban. Azonban az a mód, ahogyan a hazai politika csúcsvezére a tanárokat, orvosokat és a mindenfajta munkanélkülieket a lehető legérthetőbben arra invitálta, hogy szedjék a sátorfájukat, akárcsak az, ahogyan a román oktatást lenézik éppen azok, akiket azért fizetnek, hogy képviseljék és népszerűsitsék, a lakosságkiáramlást olyan vérvesztességgé teszi, amit az elkövetkező években nehéz lesz megállítani. Mindezek a gazdasági-demográfiai tendenciák az állam és a fő tevékenységi területek (közigazgatás, oktatás, egészségügy, költségvetési és gazdasági korrekciók) sokat hangoztatott reformját kísérik, olyan elképzelések látható hatásaiként, amelyekkel kapcsolatban más, egyelőre láthatatlan hatásokat ígértek. Egy ilyen pillanatban az örökös siránkozás és patetikus vádaskodások helyett jobb lenne józanul megítélni a múltat és a jövőt. Ennek fényében megállapítható, hogy a politikusok elég sok kárt okoznak az országnak, de csak addig, amíg erre bátorítják őket, vagy legalábbis eltűrik, hogy ezt tegyék. Ha az állampolgár válasza a fásultság  marad, ha inkább elhagyjuk az országot – még most is, amikor a Nyugat már lehúzta a rollót, és leltárt hirdetett saját boltjában –, ha továbbra is a feladás és a gyávaság technikáit alkalmazzuk, Románia nem válhat mássá, mint aminek tűnik: leszállópályává a távozóknál is kétségbeesettebb embereknek.

(Fordította: K. B. A.)


Irán növekvő kétségbeesése
Fareed Zakaria, The Washington Post

Ezekben a napokban mindenki Irán erejéről vitázik. Mitt Romney, a republikánusok elsőhegedűse úgy jellemzi Iránt, mint „a világra leselkedő legnagyobb veszélyét a következő évtizednek”. Őt is, másokat is lenyűgözték az Irán nukleáris kapacitásairól és rakétatesztjeiről tett legutóbbi nyilatkozatok. Newt Gingrich az Irán jelentette kihívást a hitleri Németország felemelkedéséhez hasonlította. Náluk kimértebb kommentátorok is Irán növekvő befolyását és hatalmát vizionálják az egész Közel-Keleten.

A valóság az, hogy Irán gyenge, és gyengül. A szankciók által szorongatott gazdasága zuhanórepülésbe kezdett. Politikai rendszere megosztott, sőt széthullóban. Külpolitikai téren a legközelebbi szövetségese, illetve a rezsim, amely szinte az egyetlen támogatója – Szíria - maga is bomlásnak indult. A Perzsa-öböl monarchiái is összefogtak Irán ellen, így építgetve kapcsolataikat Washingtonnal. Múlt héten Szaúd-Arábia megkötötte eddigi legnagyobb fegyvervásárlási üzletét Amerikával. Közben Európa azon van, hogy az eddiginél is szigorúbb szankciókat vezessen be Teherán ellen. A legegyszerűbben Irán ereje a valutáján mérhető le. Barack Obama beiktatásakor egy dollárért 9700 riált adtak. Azóta a dollár 60 százalékkal felértékelődött a riállal szemben, vagyis egy dollárért 15.600 riált lehet vásárolni. Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök nemrég azt mondta a parlamentben, hogy a legújabb szankciók (…) „a legsúlyosabb gazdasági támadást jelentik a nemzet történetében (…), nap mint nap minden banki és kereskedelmi tevékenységünket és a megállapodásainkat figyelemmel kísérik és blokkolják”. Az alapélelmiszerek ára 40 százalékkal megugrott az elmúlt néhány hónapban. Teherán reakciója a kilátásba helyezett szankciókra, amelyek olajexportját befolyásolják, a kétségbeesésére utal. Az elmúlt napokban az iráni alelnök – egy valós hatalom nélküli stróman – és az egyik admirális a Hormuz-szoros lezárásával fenyegetőzött (...) Azonban a Forradalmi Gárda – a valódi erő forrása Iránban – egyik magas rangú parancsnoka gyorsan visszakozott, mondván, hogy Teheránnak nem áll szándékában a szoros lezárása. Őrültség is lenne, mert Iránnak több kára származna belőle, mint bármelyik más országnak. A szoros lezárása egyet jelentene az iráni kivitel és behozatal teljes felfüggesztésével; amikor az iráni gazdaság 60 százaléka az olajexportból származik, a kormányzat számára ez egyet jelentene a zátonyra futással.

Ezek a nyilvánvaló ellentmondások részei az iráni politikai rendszerben uralkodó összevisszaságnak. Alig két éve Ahmadinezsád az ország legfelsőbb vezetőjének, Ali Khamenei ajatollahnak a szövetségese volt. Most ellenfelek. A reformista tömb, köztük az elnökjelölt Mir Hosszein Muszavi és Mohammad Khatami korábbi elnök szintén Ahmadinezsád opponense. A papság megosztott, és folyamatosan veszít erejéből. Mindenek fölött áll a Forradalmi Gárda, amely az iráni teokráciát fokozatosan egy kvázi katonai diktatúrába „vezényeli”. Mindezek sem politikai stabilitást, sem erőt nem sugallnak. Eközben Irán nukleáris programja halad. Ez elkerülhetetlen: a nukleáris technológia 70 éves; Irán komoly tudományos közösséggel rendelkezik, és a nukleáris programra úgy tekint, mint nemzetbiztonsági és – büszkeségi kérdésre. Az ám, de erős és felemelkedő hatalomként gondolunk Észak-Koreára, csak azért, mert van néhány ócska nukleáris berendezése? (...)

Az Obama-kormányzat hatalmas nyomást gyakorol Iránra minden lehetséges fronton – sokkal nagyobb nyomást annál, amit a Bush-kormányzat valaha képes lett volna összpontosítani. Részben azért, mert a nyomást, amennyiben lehetséges, más országokkal együtt gyakorolja. Az Egyesült Államok nem vásárol olajat Irántól, de az európai országok, Japán és Dél-Korea igen. Ha viszont együttműködnek a szankciók újabb körében, Iránra a gazdasági szabadesés vár. Úgy tűnik, az Obama-adminisztráció arra a következtetésre jutott, hogy az iráni rezsim nem hajlandó vagy nem képes stratégiai kiegyezésre a Nyugattal. A rendszer túlságosan megosztott, Khamenei pedig, a legfelső hatalom ideológiailag túl merev. Most tehát Washington növelni akarja a nyomást abban a reményben, hogy egy bizonyos ponton térdre kényszerítheti a rezsimet. A stratégia logikus, ugyanakkor nem teljesen veszélytelen olyan nyomásgyakorlási mechanizmusok kiépítése, amelyek idővel elszabadulhatnak – magukban hordozzák a robbanás veszélyét. A globális visszaeséssel egy időben már a politikai kockázat miatt is emelkednek az olajárak. Jól átgondolt stratégia híján ezek a kockázatok nőni fognak. A gyenge országok pedig, ha az őket irányító rendszerre nyomás nehezedik, néha az erőseknél is több bajt okozhatnak.

(Fordította: SZ. L.)


A történelemnek egyáltalán nincs vége
Francis Fukuyama, Foreign Affairs

Fukuyama szerint nemhogy végleges győzelmet nem aratott a demokrácia, hanem egyenesen veszélyben van. Ha a középosztály majd nem a társadalom többségét alkotja, a demokráciának is bealkonyul.

„A globalizált kapitalizmus mai formájában erodálja a liberális demokrácia társadalmi alapját, a középosztályt” – írja a Foreign Affairs hasábjain Francis Fukuyama. A történelem vége című tanulmány szerzője az elmúlt húsz évben többször igazított már tételén, sőt, mint a Metazinban is olvasható volt, azt is megírta, hogy a könyvének címében szereplő állítást sosem gondolta szó szerint, valójában csak a liberális demokrácia végső győzelmét jövendölte. Később aztán többször finomított az elméleten, és kevésbé optimistán nyilatkozott. De soha nem ment olyan messzire, mint ezúttal: most egyértelműen azt veti fel, megakadályozható-e egyáltalán a húsz éve győztesnek hirdetett modell hanyatlása. Általánosan elfogadott tétel, hogy a stabil demokráciákhoz kiterjedt középosztályra van szükség, s hogy a nagy gazdagság és nagy nyomor ellentétével jellemezhető társadalmakban viszont az oligarchikus uralomnak vagy a populista forradalomnak vannak nagyobb esélyei – állapítja meg Fukuyama. A marxizmus azért is szenvedett hajótörést, mert nem igazolódott az a feltevése, hogy egyre inkább a proletariátus fogja alkotni a társadalom többségét. Ellenkezőleg, a középosztály lett a többség, mármint a fejlett társadalmakban, ahol ennek megfelelően liberális demokráciák jöttek létre. És ma már nem csupán 45 ilyennek minősülő ország van, mint 1970-ben, hanem 120-nál is több. Csakhogy mi lesz akkor, ha a technika és a globalizáció fejlődése nyomán csupán a polgárok kisebbsége tudja megőrizni középosztálybeli státusát? „Márpedig rengeteg jel mutat arra, hogy ez a folyamat már meg is kezdődött.” Az Egyesült Államokban a 70-es évek óta nem nő az átlagos reálkereset. Ezt még kivédték a családok, mert áttértek a kétkeresős modellre, s így nőtt az életszínvonaluk. Csakhogy az új technológiák egyre szűkebb rétegeknek nyújtottak magasabb jövedelmet, és Amerika nem volt hajlandó a jövedelem-átcsoportosításra. Ehelyett olcsó hitellel finanszírozta a középosztály kiadásait. Az így kialakuló hitelbuborék kipukkadása azonban válságot okozott, és ma már megkezdődött a középosztály lecsúszása: egyre többen képtelenek lakást venni, megfelelő egészségbiztosítást és nyugdíjbiztosítást fizetni. Fukuyama zavarba ejtőnek minősíti, hogy a válság hatásaként kibontakozó populizmus ez idáig jobboldali formát öltött. Ennek fő okát abban látja, hogy a baloldal eszmeileg kiüresedett, és nem képes reális elképzeléssel előállni arról, miképp lenne megőrizhető a középosztályok társadalmi státusa. A marxisták kiöregedtek, a fiatalabbak pedig a posztmodernizmust, a multikulturalizmust, a feminizmust választják, amelyeknek mindegyike távol áll a ma még többségi középosztály konzervatív világképétől. A hagyományos jóléti állam már a kedvezőtlen demográfiai folyamatok miatt is fenntarthatatlan, ha a rendszer nem változik. Fukuyama szerint a megoldást a globalizmus féken tartásában és a javak egyenlőbb elosztásában kell keresni, és ehhez a jobboldal és a baloldal eszköztárából egyaránt meríteni kell. Úgy gondolja, hogy szakítani kell a neoklasszikus elmélet individualista alapelveivel, de ennél részletesebb megoldás nincs a kezében. A történelemnek olyannyira nincs vége, hogy minderről még csak most kell kezdődnie a vitának. Igaz, sürgősen.

(metazin.hu)


A megfizethető totális megfigyelés
Neal Ungerleider, Fast Company

A technológiai fejlődésnek köszönhetően nemcsak a kommunikáció válik megfizethetővé. Az elnyomó rezsimek számára csábító lehetőséget teremt, hogy immár az állampolgárok totális megfigyelése is rendkívül olcsó. „A technológiai vívmányok, amelyeknek az iPhone-t és egyéb fantasztikus kütyüket köszönhetjük, megkönnyítik a kormányzati megfigyelést is” – írja Neal Ungerleider, a Fast Company médiamagazin publicistája. Ungerleider cikkében két friss tanulmány alapján vonja le sötét közvetkeztetéseit. Az egyik John Villasenornak, a Kaliforniai Egyetem és a Brookings Intézet munkatársának írása, amelyben a szerző arra világít rá, hogy az egyre olcsóbb digitális tárolási kapacitás és adatfeldolgozás jelentős mértékben megkönnyíti az állampolgárait megfigyelni óhajtó rezsimek dolgát. Villasenor azt állítja, hogy hamarosan minden autoritárius kormánynak lehetősége lesz minden telefonbeszélgetés, SMS, email, blog- és Facebook-bejegyzés rögzítésére, illetve a közterületek teljes megfigyelésére. Mindez a fejlődésnek köszönhető: míg Szíriában ma évi 2,5 millió dollárt emészt fel a telefonbeszélgetések felvétele, négy év múlva már ennek tizedéből, mindössze 250,000 dollárból is kivitelezhető lesz a lakossági beszélgetések teljes rögzítése. A kínai Csungking teljes közterületét lefedő félmillió kamera felvételeinek tárolása idén 300 millió dollárba kerül, 2020-ra viszont már mindössze 3 millióból is megoldható lesz. Az adatok különösen annak tükrében elgondolkodtatók, véli Ungerleider, hogy a Pew közvélemény-kutató decemberi kimutatása szerint a fejlődő országokban még a nyugati szintet is meghaladja a mobiltelefon és az internetes közösségi oldalak népszerűsége.

(metazin.hu)

  színkép