A Vörös Oreszteia

Nyugalom! Semmi tévedés. Valóban Vörös Oreszteiát írtunk – a berlini Deutsches Theater előadása láttán. Az előadás kezdetén Klü (aki hajdan Klütaimnésztra volt) leönti magát vörös festékkel – mit meg nem tesz egy nő, hogy elérje még az utolsó vonatot –, és locsolás közben jókora foltot hagy az előadás díszletét képező deszkafalon.

Aztán Klü a magán viselt festékkel bemázol másokat is, mindenkit, akivel érintkezésbe lép: Agát (aki Agamemnon volt, amikor artikuláltabban jelenítették meg – és nem csupán a hímtagját mutogatta), Orit, aki még nem egy elveszett ember: Oresztész is lehetne, csakhát bevizel a reá áradó anyai festéktől, a nővéréből sugárzó gyilkos indulattól (itt most ennyit jelenítenek meg Elektrából), továbbá a polisz részéről reázúdított iszonyú feladattól, attól, hogy neki, az éretlen gyermekembernek, le kell mészárolnia anyját és az apja helyét bitorló Aigiszthoszt. Történelmi küldetést oktrojálnak rá, a helyét kereső, identitászavarban szenvedő csemetére – anyja, nővére, az istenek... illetve a közjó hangoskoskodó, de a cselekvést mástól váró, másra hagyó kórusemberei.

Különösképpen kellemetlen, hogy a köz jelenlétében, a világ szeme előtt és annak lihegő szurkolása közepette zajlik le ez a családi tragédia. A pólisz – a kar, amelynek semmi sem drága – ha lenne hozzá mersze, mindig a pillanatnyi közindulat szerint dirigálná a világot. Szüntelenül kommentál és ítélkezik, mint egy kocsmai közösség.

A rendező (Michael Thalheimer) a közönség mögé, az erkély tetejére építette be ezt az ezerfejű... szörnyeteget: onnan zúg fel, dübörög egy kb. 40 tagú kórus – amelyből csak egyetlen személyt hoztak el Szentgyörgyre a holt unalmas szöveget beolvasni. Mert lehet, hogy ő, illetve a kórus németül nem a klasszikus szöveget mondta, de ami a feliratozón megjelent, az egyáltalán nem volt összhangban a látvánnyal, az előadással.

Fotó: Reflexfest.ro

A Rómeó és Júliát áthozni a mába – talán csak a mozgásszínházban lehetséges. Jelenet az M Stúdió előadásából

A színpadon nem ilyen szöveget játszottak. Kivéve néhány momentumot, amikor a Kar-beszélő vezényszavakat harsog, bátorításként a határozatlan tetteseknek: Klünek, Orinak, akár egy SS-bevetésen.

Ez a Reflexen látott második Oreszteia nagyon vörös és nagyon szegény. Azt szokták mondani: a vér nem válik vízzé. De az előadás láttán minden bizonnyal állíthatjuk, hogy a festék sem válik vérré. Talán erről lenne szó. Kb. ezt akarták mondani, vagy ezt is szóba hozzák a berlini előadás alkotói.

Ezt hagyják nekünk örökül: a végtelen űrt, ami körülvesz, és ami menthetetlenül magáévá tesz – ha tovább tápláljuk, építjük balgán, saját kezünkkel. A figyelmeztetést, hogy számunkra már nincs felmentés, vagy ha mégis lenne, akkor szakítanunk kell azzal, amit láttunk. Így esetleg felmentést nyerünk a színházban, a Reflexen, amely föltámasztja a lelket bennünk, legalább a 24. órában. Ha még van lelkünk...

Azért megjegyeznénk, hogy a fesztivál második napján látott Oreszteiában, a krakkói Stary Teatr előadásán a festék mégiscsak vérré vált, tehát a másik út is létezik, járható még... De nagyon markáns közös vonása a két előadásnak, ahogy a trilógia harmadik részét, az Eumeniszeket kezelik.

A berlinieknél eltűnik ez a rész: nincs se Athén, sem istenek, sem felmentés. A krakkóiaknál még van valami: Apollón könnyűzenesztár, az athéni törvényszék tévé-vetélkedő, s az ítélet is, nyilván, annak megfelelő. Vagyis íme, a semmi, ahol meg kellene állnunk!

Kulcsok Yvonne-hoz, Fülöphöz

Nyugtalanító ez a darab, és nem lehet napirendre térni a szentgyörgyi előadás fölött. Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnőjéről van szó, Bocsárdi László rendezéséről. Az előadást másnap követő beszélgetésen újra fölmerült a kérdés, hogy Yvonne tulajdonképpen kicsoda? És nem hiszem, hogy megválaszoltuk.

Bocsárdi szerint Gombrowicz többek között azért zseniális szerző, mert vállalja azt, hogy „az emberi magatartásnak, döntéseknek vannak olyan mozzanatai, amelyekre nincs magyarázat. Az emberi természet nem racionális. A szöveg értékét megölné a magyarázat.” Vagyis mindenki élje át úgy, ahogy tudja, és az lesz számára eligazító...

Azért a színésznek mégis csak el kell döntenie, hogy mit játszik. Kicsid Gizella szerint „Yvonne megformálásakor nem debil-valakit kerestünk, hanem késélen táncoltunk. Yvonne egy másfajta létezés, amely ellenpontozza környezetét.”

Annyit tehát mindenesetre sikerült tisztáznunk, hogy Yvonne nem csúf, hanem más. Bocsárdi szerint „az ártatlan mások szemében csúf. Talán a néző szemében is. Mindenkit a saját bűneire emlékeztet. Azzal, amit mond, provokál mindenkit. Elviselhetetlen a világ számára... akárcsak a Megváltó.” Yvonne, mint katalizátor, környezetében beindít minden lehetséges folyamatot...

A beszélgetés során, talán, megkerült a kulcsa Fülöp hercegnek is. Alakítója, Mátray László becsületesen bevallotta: ő nem tudja, hogy Fülöp herceg tréfának szánta-e azt, hogy feleségül veszi Yvonne-t? Minden előadáson meg kell küzdenie ezzel a kérdéssel. Miként arra sem tud választ adni, hogy miért fordul el Yvonne-tól? Mi az, ami úgy megdöbbenti, hogy már ő is a halálát kívánja.

Mi okozza ezt a fordulatot? Sekély magyarázat az, hogy megunta, hogy könnyen talál magának jó nőt az udvarban, bárhol. Talán az zavarja, hogy ez a lány minden helyzetben megőrzi másságát, a herceggel való frigy esetén is kitart mellette. Nem akar besorolni az udvarba, nem akar beilleszkedni a hamis értékek szerint élő világba.

És az Yvonne-nal való kapcsolat azt kívánná a hercegtől, hogy maga is maradjon meg lázadónak, amíg él. Meglehet, hogy a herceg számára adott ponton ijesztővé válik ez a végtelen másság. Kényelmetlen számára. Kicsi ember ő ehhez a kihíváshoz. Tegyük fel.

Ezért bosszant, amikor azt hangoztatják, hogy „ebben a darabban nincs egy meghatározott főszereplő, hanem hasonló súllyal bontakoznak ki az emberi sorsok”. Ez igaz is, meg nem is. Akkor Yvonne-t, mindennek a kovászát hová soroljuk? És a hercegnek is hamleti dimenziói vannak. Mit kezdjünk velük? Fogjuk vissza? És vannak még rejtett főszerepek.

Bocsárdi nagyon szépen jellemzi a Pálffy Tibor által alakított szereplőt: „A Kamarás az emberiség halála. Ő a forma királya. Ő jelenti az etikettet, ami a halál...” Ő az agytröszt a királyi udvarban, ő tartja kezében a szálakat, ő old meg minden vitás helyzetet. És teszi mindezt roppant fegyelmezetten, simán, visszafogottan, és hatékonyan. Közben roppant feszültséget temet magába! Ez sem lehet csak úgy mellékesen eljátszani...

Fotó: Reflexfest.ro

Kafka: A per c. előadásával a prágai Divadlo Komedie Martin Finger nagyszerű játékát állította a sepsiszentgyörgyi színpadra

Mozgás színház, Osonó, Barázda

Kevés szóval sokat mondani. Kb. ez a jellemzője a Reflexen, kísérő programban látott – alternatív – színházi produkcióknak. Mozgással újraalkotni a Rómeó és Júliát az már másokat is foglalkoztatott, gondoljunk csak Prokofjev monumentális művére. De a Rómeó és Júliát áthozni a mába? – talán csak a mozgásszínházban lehetséges.

A sepsiszentgyörgyi M Stúdió előadása láttán egy hajdani rendezői verseny jutott eszembe. A színházi iskolák hajdan volt fesztiválján, kár hogy csupán négy-öt kiadást ért meg, egyik alkalommal az volt a kötelező téma, hogy a fiatal rendezők állítsák színpadra az erkélyjelenetet. És az egyik fiatal rendező két drogost hozott a színre, ők játszották el a híres jelenetet, mert manapság csak a szerencsétlen, nyomorult kábítószeresek tudnak olyan szépen, egyáltalán emberi hangon beszélni, mint a két veronai szerelmes – és ez a rendező nyerte a versenyt.

Uray Péter előadása is megdöbbentő képpel indul: álarcosok tömege fekete kosztümben, fehér maszkkal – egyenruhában, egyenarccal, egyenmozgással vezet be a történetbe. Mintha csak az egyik, még ma is létező kommunista paradicsomban lennénk; mondjuk, Észak-Koreában. Aztán a játék során polgári hazugságvilággá szelídül a kép, ahol a teljes életre vágyó két fiatal elpusztul. Vagyis a történet, szinte észrevétlenül, belopakodik a mába...

Az M Stúdió másik előadása, a Törékeny mintha rokona lenne az Osonó nevű, Fazakas Misi színész által vezetett diákszínjátszó műhely produkciójának, a Részletek a bolyongás meséiből-nek. Mindkét előadáson a fiatalok – az M Stúdió és az Osonó többnyire hasonló korú és szemléletű tagjai pár szóval és nagyon sok mozgással, tehát minél kevesebb hazugsággal, illetve hazugság nélkül, ki szeretnék beszélni azt, ami a felnőttek világát – a reájuk is váró valóságos világot – látva nyomasztóan hat, kiábrándító, hányhatnékjuk van tőle, összetörhet minden bennük.

Mindkét előadás etűdök sorozata, élethelyzetek és a bennük élő emberek számbavétele, drámai jellemzése. Néhány őszinte hang – a tompult reflexű világban.

A Barázda pedig – a lublini Scena Plastyczna produkciója – egyetlen etűd, amely műfaj szerint a képzőművészek által is művelt performance-ok közé sorolható. A gulágról kitalicskázott, papírzsákba zárt szerencsétlenek az égből hullott mag – e meglehetősen konkrét ige – segítségével életre kelnek, áttörnek néhány kereten, és eljutnak az Úr asztalához. Utolsónak egy angyalka jön, ő is átmegy a kereteken, s a mennyben az asztal közepére ültetik.

Ennyi. Az akciót Leszek Madzik művészettörténész, rendező, díszlettervező, festő- és fotóművész vezényli le: ő talicskáz, ő bontja a zsákokat, ő tisztogatja a kereteket, és ő tereli a mennybe a társaságot. A látottakból mindenki azt olvas ki, amit akar, és amire képes. Ez is egy út a színház felé.

Hozzászólások

Hozzászólni csak regisztrált és bejelentkezett felhasználónak lehetséges. Ön nincs bejelentkezve.

Jelenleg nincs hozzászólás ehhez a cikkhez!