keresés

Itt van ez a helyzet...

Forradalom – Leonida naccsás’ úr szakasz
Mircea Vasilescu, Dilema Veche

yobb problémákkal küzd Romániánál: a gazdasági csőd szélén áll, és súlyos antidemokratikus elcsúszások miatt érik bírálatok. Az Európai Bizottság hármas kötelezettségszegési eljárást indított ellene, Orbán opponensei pedig szervezkedni kezdtek.
Martin M. Simecka szlovák író és disszidens a prágai Respekt folyóiratban arról ír, hogy Szolidaritás néven (lengyel mintára) új politikai mozgalom jön létre egy katonatiszt vezetésével, aki kilépett a hadseregből, hogy az egyre népszerűbb szervezet élére álljon. A magyarok harminc százaléka a szegénységi küszöb alatt él, a gazdasági csőd veszélye miatt pedig egyre kevesebben hisznek a kormányfő nacionalista szlogenjeiben. Martin M. Simecka szerint Orbán egyelőre a helyzet magaslatán áll, de nem sokáig: „Ha meghajol a nemzetközi nyomás előtt, pozíciója a nemzet megkérdőjelezhetetlen vezéreként (amelyhez erősen ragaszkodik) meginog. Ha nem hajol meg, az országot a szakadék felé viszi, rá magára pedig lavinaszerű bukás vár. Most abban jár, hogy minél tovább fenntartsa a jelenlegi állapotot, a vihar előtti csendet.”

Budapesten százezren tüntettek Orbán Viktor mellett, Martonyi János külügyminiszter pedig azt nyilatkozta, hogy a kormány képes „tízszer több embert is kivinni az utcára”. Január másodikán, az ellenzék és a civil társadalom által szervezett demonstráción „csak” hetvenezren vettek részt. Ez azt jelentené, hogy Magyarországon kedvelik a hatalmat, és a dolgok jó irányba mennek? Nyilvánvalóan nem. Az utcai tiltakozások résztvevőinek a száma önmagában nem mérvadó egy ország problémáinak súlyosságát illetően, de nem is hanyagolható el teljesen. (…) Minálunk a hírtelevíziók hosszú kibicműsorokat és breaking newsokat „gyártanak” a „Románia utcára vonult” motívumra. Nagy szavak hangzanak el – forradalom, diktatúra, „forrong az ország” és egyebek –, hivatkoznak a valamikori „Egyetem tér szellemiségére”, sőt egyesek 89 decemberéhez hasonlítják a mostani történéseket. Miközben országszerte legfeljebb tízezer ember vonult utcára. Egyesek spontán módon, mások szervezetten. Az USL összejövetele sem tudott több embert megmozgatni.
Mind a mozgósítás, mind a hatás tekintetében messze állunk Magyarországtól. És alaptalan a párhuzam az utóbbi hónapokban Olaszországban és Franciaországban végbement utcai megmozdulásokkal is, hiszen ott több százezer ember tiltakozott. Mindazonáltal figyelemre méltó, hogy miután a civil szféra hosszú időn át „aludt”, olyannyira, hogy a szakszervezetek a bérlevágások után sem tudtak tízezernél több embert utcára vinni, most több napon keresztül tüntetnek (a legtöbb nagyvárosban). Ez jó hír: az emberek megtalálták a hangjukat. Attól tartok, hogy ez az egyetlen örömhír a rossz hírek rengetegében. A legrosszabb mind közül, szerény ízlésem szerint, hogy a tiltakozók valójában lehangoló zűrzavart fejeznek ki. Belefáradtak a hazugságokba, az igazi reformok elmaradásába, a jelenlegi hatalom agresszív „stílusába” (…) a szegénységbe és a kilátástalanságba. Azt kiáltják, „Le Băsescuval” és „Le a kormánnyal”, idealista vagy kivitelezhetetlen javaslatok hangzanak el, amilyen a monarchia visszaállítása (noha a régi és új felmérések egyaránt azt mutatják, hogy a polgárok többsége köztársaságot akar). Technokrata kormányt kérnek – a téren és egyes blogokon és újságokban –, mintha a technokraták csak úgy előhúzhatnák a kalapjukból az általános jóléthez vezető megoldást. (Görögországnak és Itáliának technokrata kormánya van, mégis rosszabbul állnak nálunk a „szuverén adósság”, a gazdaság és a pénzügyek terén.) És úgy általában megcsömörlöttek a politikától („nem akarunk többé pártokat!”). Igaz, ami igaz, az emberek – nemcsak a kisszámú utcai tüntető – megelégelték ezt a fajta, az átmenetre jellemző politikát. A megoldás azonban csakis politikai lehet, nem másféle. A baj az, hogy most a politikusok nem tudnak másfajta politikát kínálni. (…) Az utóbbi napok utcai megmozdulásai pedig túlságosan vérszegények voltak ahhoz, hogy elültessék a félelmet a kormányzatban. A civil szervezetek nem tűnnek képesnek arra, hogy szervezőként lépjenek fel (…) még kevésbé arra, hogy az embereket az utcára vigyék. Igaz, hogy nagy az összetartás a (sokkal gyorsabb és kényelmesebb) közösségi oldalakon és a blogokon. Ha beleszámoljuk az online „civil résztvevőket” is, a tiltakozók tábora sokkal népesebb. (Ha rigorózusak akarnánk lenni, az online elégedetlenkedőkkel is számolnunk kellene: amennyiben a kormány be akarja vezetni az elektronikus szavazást, akkor számolnia kell az „online ellenzékkel” is.) (…) Miközben ezt a cikket írom (kedden), a Victoriei téren a szakszervezetek tüntetnek. Soványka tüntetés. Hazafias zene megy, Adrian Păunescut szavalnak, jelszavakat kiáltoznak. (...) Azon gondolkodom, vajon hogyan reagálna a hatalom, ha az utcán százezren tüntetnének, vagy többen. Hiába gondolkodom. Attól tartok, egyelőre a Leonida naccsás úr fázisnál tartunk: „Miţu, öltözz sietősen, és irány a forradalom!”

(Fordította: Sz.L.)


Vétségek gyorsleltára
Andrei Pleşu, Dilema Veche

Azt hiszem, abban a helyzetben vagyunk, amikor minden megoldás rossz. Ahogy valamennyiünk főnöke, Ion Luca Caragiale őúrasága mondaná, „ebből a dilemmából nem tudunk kilépni”. Merthogy abban, ami az utcán történik, mindenki vétkes, különböző mértékben. Az első vétkes az oszág elnöke. Ezredszer találta magát önnön „spontaneitásának” papucsa alatt: Hiú becsvágyában megyújtotta a lázadás gyújtózsinórját, fölöslegesen perlekedve a kevés emberek egyikével, akit tisztelnie kellett volna azért, amit tesz: Raed Arafat doktorral. Vette a telefont, belépett egy egyenes tévéadásba, és bottal csapott a pocsolyába. Második lépésben fityiszt mutatott a lakosságnak, amikor visszavont egy törvényt, amit ő maga támogatott éppen. Mintegy azt mondván, hogy ha a pórnép nem érti, az ő baja, vágja ki magát, ahogy tudja. Mi, az elnök, hátat fordítunk neki. Hibáztathatnám kissé Băsescu úr tanácsosait is. De milyen tanácsosokat? Őkelme úgyis azt csinál, amit akar. „Józan megfontolás”, tapintat, stílus nélkül. A második vétkes a kormány. Ami engem illet, én hiszek Boc úr tisztességében és jó szándékában, de nem állhatom meg, hogy ne vegyem észre politikai és közigazgatási képességeinek szerény voltát. Úgy vezeti az országot, mint egy vidéki kisvárost, nem lép ki a nagyvilágba, egyhangúan és kiszámíthatóan viselkedik, mint egy kaszáló földműves. Nem világos, milyen kritériumok alapján állította össze a csapatát. Megmagyarázhatatlan, hogy az általános válság körülményei között, ahelyett, hogy elsőrangú szakértőket, bizonyítható tapasztalattal és eredményekkel rendelkező szakembereket keresne, a miniszterelnök úr mindenféle együgyű névteleneket ültet kulcsfontosságú tisztségekbe. A harmadik vétkes az ellenzéki pártok tábora, amely sikeresen veszít szavazatszázalékokat egy olyan pillanatban, amikor ha semmit sem csinálsz, akkor is könnyen nyerhetsz az ellenfél hibája folytán. Minthogy nem meggyőzőek, és képtelenek ötszótagosnál hosszabb politikai programot javasolni („Le Bă-ses-cu-val!”), nagyjából ugyanolyan mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy mindenki torkig van a politikával, mint a hatalmon lévők. Senki számára sem vonzó annak perspektívája, hogy Tandát Mandával váltják fel. Az USL erőlködése pedig, hogy tőkét kovácsoljon az utca lázadásából, szánalmas. A negyedik hibás: az agitáló sajtó. Jó ideje az újságolvasókat és tévénézőket nap mint nap egyfajta neurózist szülő összeomlás- és terror-pácban tartják. (...) Estéről estére siratóasszonyok kis csoportjai – akik nem látszanak túl szegényeknek – harcias halotti miséket celebrálnak a diktatúra eszméje (fogalma) körül. Az eredmény: a tüntetőknek nincs világos, jól artikulált célkitűzésük, mert egy előregyártottat már kaptak: „Le a diktatúrával!”, „Băsescu=Ceauşescu” stb. Holott egy dolog azt mondani valakinek: „Beteg vagy, vérszegény vagy, kezeltesd magad!”, és más azt mondani: „Halálodon vagy! Épp most döftek egy kést a hátadba! Gyilkosok vesznek körül!” Az első üzenet mozgósít, a második kétségbe ejt. A kétségbeesésre pedig nincs megoldás. Az ötödik számú vétkes: az összefüggésrendszer. Sokan azt csinálják, amit a televízióban látnak. Az arab tavasz, a spanyol háborgók, a londoni gyújtogatók, a görögországi dühödt felkelők, az Occupy Wall Street, a tüntető tízezrek Brüsszelben – mindezek a könyvtári felkelők hadai által bőségesen prezentált, kommentált, ideológiailag megvédett tüzes tüntetések modellekké válnak. Tegyünk mi is így! Lépjünk be a világ sorába! Játsszunk egy kis anarchiásdit! Nyilván a mi dâmboviţai léptékünkkel: nem több tízezrekkel vonulva az utcára, hanem százakkal, és nagyon vegyes eszmékért szállva síkra: a „szabadságtól” a Mitică Dragomir letartóztatásáig, a „Smurd” névnek „Arafat”-ra cserélésétől a regadó törléséig és a kormány lemondásáig. Egyesek „gonosz” karikatúrákat” lobogtatnak, mások köveket dobálnak, megint mások politikusok képeit égetik, sokan nyugton ülnek, joggal elegük van a szegénységből és az intézmények bolondokházából. Itt-ott egy-egy vállon csücsülő gyerek, egy-egy „forradalmár”, aki úgy érzi, hiába áldozta fel magát, egy-egy zavaros agyú politikus, aki abban reménykedik, hogy a nép kegyeibe fogadja. Amiről nem beszélnek, az az, hogy nemcsak Románia van gondban, hanem az egész bolygó; hogy egyetlen józan kormány sem hozhatott volna a mostaniaktól gyökeresen különböző intézkedéseket a helyzet további rontásának kockázata nélkül; hogy van egy frusztrációkkal teli múltunk, megaláztatásokkal és nélkülözésekkel teli jelenünk, de semmilyen elképzelésünk a közeli jövőről. Senki sem tudja, mi a következő lépés az utca követeléseinek esetleges teljesítése után. Az USL? Káosz? Egy gondviselésszerű megmentő? Egy dolog biztos. Akik a tereken vagy a tévében harcolnak a „diktatúra” ellen, nem tűrik, hogy ellentmondjanak nekik. Ha azt kiáltod – miként egy eufóriás megpróbálta –, hogy nem akarod a kormány bukását, kihúzol egy verést. Így térünk át a burzsoá-földesúri diktatúrából a proletár diktatúrába.
P. S. Nem gondoltam, hogy el kell mondanom, de Ponta úr néhány napja valamivel racionálisabban viselkedik, mint állandó szónoki önkívületben levő liberális kartársa. Tehát lehet...

(Fordította: K. B. A.)


Mégsem a technokratáké a jövő
David Runciman, London Review of Books

A technokraták nem vehetik át a politikusok szerepét, pedig manapság mintha ez lenne a divat. Az ugyanis biztos, hogy a háború után létrejött nyugati demokrácia-modell fazonigazításra szorul. „Görögországban és Olaszországban azért folyamodtak technokratákhoz, hogy választások nélkül lehessen eltávolítani a becsődölt kormányokat”– írja a London Review of Booksban David Runciman politológus. Vagyis nem hiszi, hogy olyan új korszak hajnalán vagyunk, amikor is a társadalom, a politikusokban csalódván, szakértőkre bízza ügyeinek intézését. Pedig, mint a Metazinban is olvasható volt, Olaszországban például nagyon is komolyan számolnak azzal, hogy a kormányzat szerepe a jövőben megnőhet a választott testületekkel szemben, és az irányításban a korábbinál nagyobb szerepet kapnak a technokraták, a választott politikusok rovására. Runciman szintén tudatában van a mai demokrácia-modell problémáinak. Emlékeztet rá, hogy a demokrácia előnyét hagyományosan abban látták, hogy a kormányt erőszakmentes eszközökkel le lehet váltani. Csakhogy persze a demokráciában a rossz vezetők helyett gyakran még rosszabbakat szoktak választani. Azon kívül válság idején éppenséggel semmi hasznát nem venni a választásoknak. Hiszen az olyankor szükséges intézkedések szándékával nemigen lehet választást nyerni. Runciman szerint még ilyenkor is van azonban előnye a demokráciának: képes kísérletezni az önkényuralommal, az önkényuralom viszont nem képes kísérletezni a demokráciával. Kína például nem meri kicsit kipróbálni a demokráciát, mert attól fél, hogy akkor minden összeomlik, s nem lesz visszatérés. Eszerint a technokratákra bízott kormányzás az autokráciával való kísérletezésnek számít. Ezt elég nehéz elfogadni, hiszen a technokratákat a parlament bármikor leválthatja. Márpedig már Platón is tudta, hogy az ideális államot irányító tudósok nem a nép bölcs belátására, hanem erőszakra alapozták volna hatalmukat. Az pedig a technokratáknak nem áll rendelkezésükre. Más úton ugyan, de Runciman is erre a következtetésre jut: ha a modellválság következtében a jómódú országok lakossága elszegényedik, nem biztos, hogy sokáig megtűri a technokratákat. Emezeknek, kivált a gazdasági-pénzügyi technokratáknak amúgy sincs túl jó hírük, mióta a rájuk bízott alrendszerek válságba jutottak. Runciman szerint az olasz és a görög szakértői kormány is csak időleges megoldás. A válságban nem az a baj, hogy a politikusok nem tudnak rájönni, mit kell tenni. Azt nem tudják, hogy lehet azt a valamit sok millió emberrel elfogadtatni. De azt a technokraták sem biztos, hogy tudják.

(metazin.hu)

  színkép