keresés

huszadikszazad.hu: Lapok az első évtizedből

Az első évtized

Mit tudtunk erről az évtizedről és mit láttunk a heti- és napilapok tükrében? Hol vannak a boldog békeidők? Eszeveszett gyűlölködés a Kárpát-medencében, vélt, valós és ad hoc gerjesztett indulatok összmosódása, halálos áldozatok Pinczehelyen, antiszemitizmus elképesztő nyelvi csomagolásban - és persze mindez a sajtó torzító tálalásában, bár az újságírás színvonala még üdítően magas mind szakmai, mind morális értelemben. (Kivételek persze vannak.)

Vagy: Itt a Nyugat, hol a Nyugat? A nagy mítosz megszületéséről még csak tőmondatokban sem tudósítottak a médiumok. Néhány száz példányos megjelenés, mediális tér-idő Adynak. Aminek persze az égvilágon semmi hatása nincs a tömegkultúrára, pár elvont elme esztétikai tündérjátéka az egész: a sajtóban Szabolcska és Herczeg, Laukó és az Így írtok ti másodvonalbeli gárdája tarol.

És mégis, mi lett a Nyugat hosszú távon? Az új magyar irodalom fundamentuma. Mitől függ ez? Van-e az ún. közönségnek bármiféle köze a magas kultúra „ontogeneziséhez“? És jutna „eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat“ így, első örömömben, hogy újra megjelenünk Nálatok...

Szabó Zoltán
huszadikszazad.hu

Egy német könyv a magyarokról

Uránia, 1907. augusztus

Érdekesebb, szimpatikusabb s a mellett tárgyilagosabb könyv alig jelent meg Magyarországról, mint „Die Ungaren wie sie sind” czímű, a XVIII. században megjelent német útleírás. Berlin egyik antikváriusának kirakatában fedeztem fel nemrég ezt a ránk nézve felette érdekes és értékes elsárgult könyvet. Értékét növeli e műnek az a körülmény, hogy Magyarországról a múlt században és régebben összesen két érdemesebb munka jelent meg.

Az egyik 1840-ben jelent meg Kohl J. G. tollából s két köteten át több rosszakarattal, mint tárgyilagossággal foglalkozik a magyarokkal. Igazságosabban s szimpatikusabban ír rólunk gróf Huffmansegg 1792-ben megjelent könyvében, de mélyrehatóbb, általánosabb és sokkal rokonszenvesebb előttünk Ellrich Ágostonnak „Die Ungaren wie sie sind” czímű műve.

A szerző egyszerű neve mögött egy nagy műveltségű, széles látású, világlátott német művész rejtőzik, a ki hosszabb időt töltött Magyarországon s mint maga írja zárszavában, „megfordult a mágnások, püspökök, nemesek, polgárok, parasztok, tisztek, katonák és művészek társaságában.”

Könyvének ránk, magyarokra, első sorban kulturhistóriai szempontból van fontossága, mert be kell ismernünk, hogy egyes részleteiben olyan tényeket s intimitásokat jegyez fel rólunk, a melyeket igen sok hazai kulturhistorikusunk megirigyelhetne tőle!

Ullrich némi iróniával, de szellemesen jegyzi meg, hogy azok a francziák, a kik Magyarországon utaztak s útleírásokban számoltak be tapasztalataikról, nagyon is franczia szemmel nézték az akkori Magyarországot, de az angolokról sincs jó véleménnyel. Bright akkoriban híres „Travels from Vienna through Hungary” könyvéről pedig azt írja, hogy abból legfeljebb – Bright okulhatott…

- Bár Magyarország Európa egyik legszebb országa – írja könyvében – és a magyarok a föld kerekségének egyik legérdekesebb népe, mégis alig foglalkozik velük a külföld irodalma. Ha az Olaszországról írt könyvek alig férnének el Potemkin herczeg híres termeiben, a magyarokról írt útleírások kényelmesen elférnének egy falusi paraszt házikójában, a mely nem sokkal nagyobb, mint egy udvari hintó.

Rendkívül érdekesek a magyar nemzeti karakterről szerzett megfigyelései. A magyar nemzeti önérzetről s büszkeségről mint a legszebb nemzeti erényről emlékezik meg. Hajlongani, mások előtt megalázkodni, erre nem hajlik az igazi magyar, - jegyzi meg egy helyen a szerző. A magyar vendégszeretetről és a magyar konyháról azt a jóízű megjegyzést teszi, hogy sehol a föld kerekségén annyit és oly jót nem esznek, mint Magyarországon. Egy Hertelendy nevű nemes házában élvezi egyszer a magyaros vendégszeretetet.

- Délben ültünk asztalhoz, - írja a lakmározásról, - éjfél is elmúlt, de még senkinek sem jutott eszébe felkelni. Mielőtt pedig lefeküdtünk, somlai bort – a világ legjobb borát – tette az asztalra a ház úrnője, hogy könnyebben elaludhassunk! Három napig tartott a dáridó s a mikor elbucsúztam, a házigazda kijelentette, hogy megérdemelem a „magyar ember” elnevezést!

- A magyar a világ legvendégszeretőbb népe – írja egy helyütt. – A magyar vendéglők kiszolgálása kitűnő, ajánlom a drezdai és berlini vendéglősök figyelmébe!

Érdekesen s szellemesen állítja be a magyarok német gyűlöletét.

- A magyar nem azért gyűlöli a németet, mert német, hanem mert az osztrák is német…

Faji szempontból a kurta nemest (der niedere Adel) tartja az „igazi” magyarság szinejavának.

- A grófi és herczegi családok – kevés kivétellel – idegen országokból származtak be Magyarországba, a hol megtelepedtek s megszerezték a magyar nemzetséget.

Különös dicsérettel emlékszik meg a magyarok nagy jogi tudásáról s jogérzékéről: A jurátusokat így karakterizálja:

- A félelmetes jurátusok a szó szuperlativusának legszuperlativebb értelmében a legérdekesebb elemei a magyarságnak.

A parasztságot tartja a magyarság zömének, de helyzetét szánalmasnak mondja. Töviről-hegyire leírja életmódját, viszonyait, sanyarú helyzetét, de faji szívósságánál fogva a jövő Magyarország alakulásában nagy szerepet jósol a magyar parasztnak.

Ötletesen jellemzi a paraszt háztartás legfontosabb czikkét, a szalonnát: - déjeüner, diner, souper és toilette czikk a magyar paraszt háztartásban a szalonna, - jegyzi meg a könyv szerzője…

A főúri nemességről írt fejezetében megemlíti, hogy a magasabb államhivatali méltóságokra szivesen vállalkoznak főuraink. Szemére veti főurainknak, hogy az ország érdekei ellen cselekszenek, a mikor jövedelmük tetemes részét Bécsben és külföldön költik el.

Főuraink Bécsben élnek, fényűzést s nagy pompát fejtenek ki bécsi háztartásaikban, míg magyarországi birtokaikra évente legfeljebb ha egyszer lerándulnak. Némileg okát is adja ezeknek a viszonyoknak: az udvar Bécsben székes s a főúri világ szivesen kerül az udvar közelébe!...

Igen jellemzően fogja fel a katonaság és a magyar tisztek helyzetét. – A magyar tiszt, a ki osztrák hadseregben szolgál, szolgálati ideje alatt kénytelen különválni nemzetétől. – Majd a közkatonaságra áttérve, így folytatja: „Hogy a magyar csapatokből kerül ki az osztrák haderő színe-java, hogy az idegen országokban lefolyt csatákban mindig első szerepe volt a magyar katonának, hogy a magyar lovasságnak nincs párja, közismert dolog.”

A franczia katonának fogalma sincs, hogyan kell lovát szeretni; a magyar lovaskatona, bár szereti felebarátját, de ennél is jobban szereti a lovát. Felemlíti, hogy sok katona szökik meg ezredétől s ha el nem csípik, be áll egy része „betyárnak a bakonyi erdőben….”

A magyar nyelv szépségéről nagy elragadtatással beszél: „A magyar nyelv a föld kerekségének egyik legszebb nyelve, a mely különösen a nők ajkán hangzik szépen s túlszárnyalja az olasz nyelv szépségét is. Ha szerencsétlenségemre királynak születtem volna, udvarhölgyeimnek magyarul, az uraknak latinul kellett volna beszélniök! – ilyen hízelgő szavakkal hódol a magyar nyelvnek!

Tréfásan – de némi iróniával – jegyzi meg, hogy a magyarok közül sokan idegen szavakat kevernek beszédükbe, hogy műveltségüket fitogtassák. Fel is jegyez egy ilyen mondatot. Íme: „Bizon amice, tegnap nagy Verlegenheithe voltam, du weisst, hogy a feleségem eifersüchtig van….”

Bár a magyar nem szívesen beszél németül, feltünőnek tartja, hogy az „igazi” magyarok is beszélnek németül. Viszont bevallja, hogy az összes idegen nemet fiai között a magyarok beszélik legszebben és legtökéletesebben a franczia és olasz nyelvet. Káromkodni is csak a magyar tud igazán. Ezen a téren valósággal virtuóz-költő minden magyar, de lelkesedni és szónokolni is csak a magyar tud. „Ha parlamentünk lenne, lefőznék a híres angol szónokokat…”

A magyar kulturából nincs sok mondanivalója. A színészetről írva, megjegyzi, hogy a magyar nemzetben ki van fejlődve az érzék a szinészet iránt, sajnos azonban, a magyarországi szinpadokon németül játszanak. Megemlékezik a kóbor szintársulatról, melyek bekóborolják az országot és nyomorognak a dicsőségért. „Láttam ilyen magyar előadásokat, melyek kiállják a versenyt a legjobb német előadásokkal is.”

Állandó német színpadja csak Pestnek és Budának (Ofen) van. Ha tél idején befagyott a Duna, apró csónakokon kellett a szinészeknek átjárniok. Ha jégzajlás indult meg, már délután két órakor csónakba kellett szállaniok a pesti oldalon s bizony igen gyakran négy órára járt az idő, mire átvergődtek.

Ha köd volt is, megesett hogy csak estére értek át s ezen idő alatt szenvedniök kellett a zimankós idő minden zordságát. Előadás után ugyanezt az utat visszafelé megtenni! A színpadi herczegek, herczegnők, királyok és királynők örülhettek, ha éjfélre a budai oldalra vergődtek csónakjaikon…

A színházbajárásnál nagyobb szórakozása a magyarnak a táncz. – A világ legszebb táncza, - mondja róla a német festő, - valóságos „varázstáncz”. – Nincs szebb, gyönyörködtetőbb látványosság, mint a tánczra készülő magyar nők csoportja. Más nemzetbeli szép nők gyülekezete, de a szép magyar nőké: a királynők gyülekezete.

A táncz-zene, általában a magyar zene, fölötte eredeti s semmi más nemzet zenéjéhez nem hasonlítható. A magyar nemzeti karaktere a zenében szólal meg legközvetlenebbül. A magyar czigányok közül egész sereg Paganini kikerülne. Paganini a magyaroknak való lett volna és Magyarországnak kellett volna Paganini hazájának lenni…

Szórakozási helyük különösen a pestieknek, a kávéházak, a melyekből már akkor is bőven kijuthatott. – „A sok tétlen, dologtalan ember a nap minden órájában megtölti ezeket a pesti kávéházakat s sehol a világon nem láttam oly nagy fényűzéssel berendezett kávéházakat, mint Pesten...

A magyar igazságszolgáltatásról kevés jót mondhat. A pereket sokáig elhúzzák s a magyar minden csekélységért pereskedik. „Sehol nem dívik annyira a testi fenyíték, mint Magyarországban. A botbüntetés a leggyakoribb valami. A ki a testi szervezet szívósságáról meg akar győződni, jöjjön el Magyarországba s nézze végig, a mint a pandurok kimérik a botütést a delinkvensen.

Külön fejezetben emlékezik meg a magyar lóról, a melynek híre messze földön ismeretes. Különösen az erdélyi lovakról emlékezik meg nagy dicsérettel. „A Bánfi és Betlen grófok uradalmi lovainak talán párja sincs.” Az alföldi ménesekről mint olyan látványosságról emlékezik meg, a melyért messze földről érdemes ide utazni.

Természetesen a „csikósz”-ról sem feledkezik meg, a kinek bravurjairól oldalakat ír tele. A magyar kocsist pedig az angol kocsisnál különbnek tartja…A magyar dohányt a világ legjobb dohányának tartja s ebben látja okát a magyarok híres dohányzó szenvedélyének. Megemlékezik egy „F–es”grófról, a kinek pipatóriumát 30 – 40,000 forintra becsüli…

- Szerencse, hogy a természet a magyaroknak juttatta a legjobb dohányt s dohányföldeket, mert egyetlen nemzet sem füstöl el annyi dohányt, mint a magyar. Igaz, hogy ehhez „magyar gyomor” is kell, a mit a következő bonmot megmásításával jellemez eléggé találóan:

„Heureux sont ceux qui out le coeur pur” e helyett: Heurex sont ceux qui out I’ estomac hongrois.”

Ebben – igaza is van!

Iván Ede

Csalódott emberek

Képes Néplap, 1907. szeptember

Mind a legújabb időig úgy volt, hogy a magyar tengerpartról tele emberrel indultak el Amerika felé a hatalmas hajók, onnan pedig néptelenül, üresen jöttek visszafelé.

Ez a kép most változni kezd.

A kivándorlás még nem csökkent meg, de a visszavándorlás már hatalmasan föllendült. A reménykedők, az ábrándozók serege még mindig nagy, de nagy már azok hada is, a kik – belátták csalódásukat.

Az ország fölvidéki vármegyéiből jelentik, hogy újabb időben seregesen jönnek vissza a kivándorolt emberek Amerikából. Egy trencsénmegyei községben, Ledniczrónán, a melynek jóformán egész férfilakossága odakünt volt, szinte valamennyi kivándorlott visszaérkezett a minapában.

Hazatérvén se a batyujuk nem kövérebb, mint volt, se ők maguk nem kövérebbek. Sőt megfogyott mindenük. A testük is megfogyott, és pénzük is elfogyott, a mivel útrakeltek és elfogyott minden ábrándjuk, a mivel őket vagy magukat hitegették.

Ezek a szegény, csalódott tót atyafiak bizonyára úgy gondolták, hogy a mint megérkeznek Amerikába, olyan földre lépnek, a mely el van borítva vert arannyal. Csak le kell hajolniuk, hogy tele rakjanak pénzzel zsákot, zsebet. Bizony szegények alaposan csalódtak.

Sóhajtozva panaszolják, hogy irtózatos, verejtékes munkát kellett végezniük pusztán azért, hogy – hazajöhessenek. A mig a visszafelé szóló hajójegy árát összekuporgathatták. Mert attól, hogy ott maradjanak a dollárok hazájában, hamarosan elment minden kedvük.

Éhen veszniük ugyan nem kellett volna Amerikában, de annyi munka, oly rettenetes fáradság és akkora megfeszített dolgozás árán, amennyivel ott a napi kenyeret meg kell szolgálni, itthon Magyarországon kalácsra meg húsra valót is meg lehet keresni.

Ez teljesen igaz.

Ideát az szédíti meg az embereket, hogy rengeteg pénzek csörgését hallják a tengeren tulról. Való is, hogy odaát Amerikában egyes embereknél rengeteg kincs van fölhalmozva. Vannak emberek, a kiknek sok millió az évi jövedelme. De épen ez világos jele annak, hogy a munkás embernek Amerikában jó dolga nem lehet.

Azoknak a milliós jövedelmeknek sok-sok százezernyi szegény ember véres verejtéke adja meg az árát. Ekkora vagyonokat csak úgy lehet összegyűjteni, ha kiuzsorázzák azt a munkaerőt, a mely ezeknek a milliomosoknak ezeket a milliókat keresi. Megdolgoztatják őket úgy, hogy testileg összetörnek a szörnyű megpróbáltatásban, a nehéz igában, a reggeltől-estig való keserves emelésben, a kohók és olvasztók izzó levegőjében.

Nem mese az, hogy odaát Amerikában a munkás-ember kétszer-háromszor akkora napibért is megkereshet, mint a mekkora minálunk szokásos, de viszont igaz az is, hogy annak az embernek ezért a pénzért nagyobb munkát kell ott végeznie egy nap alatt, mint a mennyit itthon egy hét alatt elvégez.

A dolog azonban úgy áll, hogy az emberek itthon nem hajlandók se úgy dolgozni, se annyit dolgozni, se olyan munkát végezni, a mennyi és a milyen munkát végeznek, mert végezni kénytelenek, odakünt. Ha az ember Magyarországon annyit dolgoznék, a mennyit odaát dolgozni kénytelen, bizony nagyobb és izesebb darab kenyeret keresne meg vele, mint Amerikában.

Be kell látnia minden józan gondolkodásu embernek – és jobb, ha a más kárán tanulja meg, mint a magáén, – hogy dolgozni mindenütt kell és pedig folyton többet kell dolgoznia. Magyarországon nincs fölösleg munkáskézben. A ki dolgozni tud és dolgozni akar, kap munkát és kap kenyeret. De a kereset emelkedésével együtt kell, hogy járjon a szolgáltató képesség emelkedése.

A ki jól akar keresni, annak jól kell dolgoznia, a ki sokat akar keresni, annak sokat is kell dolgoznia.

Ez így van a világon mindenütt és Amerikában sincs könnyebben. Sőt a helyzet ott szigorúbb, mint minálunk, mert ott a szegény munkás ember távol idegenben van, nincs a ki a szavát értse, az érdekét megóvja, a pártját fogja akkor se, ha vele könyörtelenül, sőt igazságtalanul bánnak is.

A ki Amerikában elboldogul a munkájával, sokkal könnyebben elboldogul itthon, Magyarországon, a hol végre is – emberszámba veszik és nem igavonója az amerikai pénzéhes dollárfejedelmek lelketlenségének.

Itthon se arany az állapot.

Itthon is van baj, vesződség, nyomoruság. De minden baj százszor keservesebb, ha idegenben borul reánk, a hol se testvérünk, se barátunk, se pártfogónk, sehol egy lélek, a ki együtt érezne velünk.

Ha már dolgoznunk, küzködnünk kell, inkább hulljon homlokunk verejtéke a hazai föld rögére, mint idegen hantokra. Ha keserves is a kenyerünk, legalább a hontalanság, a fájdalmas vágyakozás sós könyje nem kell, hogy hulljon reája.

A pénzszüke és a kivándorlás

Magyar Pénzügy, 1908. február

A kivándorlás nálunk egyelőre szünetelni látszik, vagy legalább is nem fokozódik és különös, hogy ezzel egyidejűleg az ingatlanok értéke is alább száll és a földéhség is, ugylátszik, szűnőfélben van.

Ha ezt a két körülményt szembeállítjuk, önkénytelenül is arra a gondolatra kell jutnunk, hogy ez a két jelenség alighanem okozati összefüggésben van egymással.

De ha ezt az okozati összefüggést még mélyebben vizsgáljuk, akkor oda konkludálunk, hogy mindkettőnek a fejlődésére, az ingadozására befolyást gyakorol még egy harmadik tényezőnek a hullámzása, ez pedig a pénz.

Ha tézisként felállítjuk – és ki nem állítaná ezt – hogy a pénzszerzés vágya, a pénz vonzóereje csalja ki hazánk lakóinak százezreit Amerika földjére: ha elismerjük, hogy ezen pénz visszaszivárgása fokozza a földek árát, akkor tételként állíthatjuk fel, hogy a pénzbőség a kivándorlás fokozását, de egyuttal a földéhséget elősegíti, a pénzszüke pedig ezen kettőnek a hanyatlását vonja maga után.

Vörösmarty Géza költeményei

1908. július

Vörösmarty Géza költeményei. A Zalán futása szerzőjének egyik rokona, Vörösmarty Géza, talán a nagy költő példáján is lelkesülve, egy kötet verset adott ki. A csinosan kiállított kötethez Endrődi Sándor irt előszót, a melyből megtudjuk, hogy a versek szerzője valamikor versíró munkatársa volt Jókai Üstökös-ének, később vasúti tisztviselő lett, de súlyos betegeskedése időnap előtt nyugdíjba kényszerítette. Azóta küzdve kórral, csendes visszavonultságban tölti napjait.

De lelkének férfias erélye és kedélyének gyöngéd érzelmessége nem hagyták teljesen vigasztalanúl. Magányos óráiban, mintegy unalom- és gondűzőül, a költészethez fordult s egy-egy dallal enyhített keservein... Nem nagy dolgokról van szó. Csak olyan dalokról, melyek „önként fakadnak fel a szívből, mint szemből a könnypatak„ s melyeket egy szenvedéstől meggyötört, de az élet örömei iránt is fogékony ember, hol tisztábban, hol bágyadtabban ver ki hangszeréből.

Meleg, érző lélek maga kedvteléséből kigondolt munkája. Ezzel a jellemzéssel állít minket Endrődi Sándor, az előszó irója, arra a helyes szempontra, melyből a kis kötetben levő verseket olvasni kell. S ha meggondoljuk, hogy ezeket a hazafias, néha komolyan elmerengő, néha játszian tréfás verseket egy nagyon sokat szenvedett, beteg ember írta, csodálnunk kell azt a férfias nyugalmat, azt a békés belenyugvást, mellyel szenvedéseit tűri s azt a lelki erőt, hogy nem engedte át magát az elkeseredésnek s a sivár közönynek minden iránt, a mi szép és nemes.

Eltünt utazó

1908. szeptember

Ázsia szivében nyoma veszett egy bátor embernek, s az egész világ egyesül e kérdésben: Hol van Hedin Szven? Mi történt a merész utazóval? Örökre elveszett-e, mint Franklin és André, vagy expedicziót kell-e nyomába küldeni, mint Livingstone Dávidnak és Emin pasának, kik hosszas eltűnés után végre mégis megkerültek?

Nyolcz hónapja már, hogy nem adott életjelt magáról, és senki nem tudja, merre jár, ha él. Utolsó levelét Gartokból, Tibet délkeleti hegyvidékéről küldötte mult év deczember 5-én, s azt irta benne, hogy nyugat felé, Kasmirba tart, onnan éjszakkeletnek Khotanba, keleti Turkesztánba indul és vagy a khinai birodalmon vagy Indián át indul hazafelé.

A szüleinek, kik Stockholm egyik külvárosában laknak, azt irta ugyanakkor táviratban, hogy négy hónap mulva részletes levelet kapnak tőle. A négy hónap elmúlt, elmúlt a kétszerese is, de Hedin Szven újabb hírt nem küldött magáról.

Eredeti tervét, hogy Khotanba megy, alig valósithatta meg, mert ha arra indul, gyakorlott utazó létére már régóta megtette volna ezt az utat. Ennélfogva két feltevés állhat meg sorsáról. Vagy katasztrófa érte őt és karavánját, vagy nem valósithatta meg tervét, merta tibeti hatságok eltiltották utjának e tervbe vett irányától.

Hogy hallunk- még hirt a merész utazóról, hogy él-e még és tette-e újabb felfedezéseket? – Azt hittük, hallunk róla még sokat. Közvetett úton máris hallatszik, hogy éjszaknyugati irányban Ladak felé tart s talán már Kasmir földjén van.

Azok, kik ismerik bár a középázsiai s különösen a tibeti felfedező utazás veszedelmeit, de ismerik e kalandvágyó ember nagy bátorságát és páratlan helyi ismereteit is, nem kételkednek benne, hogy Hedin Szven nemsokára megkerül.

Életének tizenhat évét töltötte már Középázsia úttalan utain ez a negyvenhárom éves férfiú, ezerszer forgott abban a veszélyben, hogy áldozatáúl esik a gyilkos éghajlatnak, a szomjan halásnak, hogy elpusztul a vihar-korbácsolta tavakon és megfagy a tibeti hegyvidék harminczöt fokos hidegében.

Mindannyiszor megmenekült s újabb meg újabb bátor vállalkozásra adta fejét. Ugy látszik, sikerrel járt most is a Tibetnek éjszaknyugati vidékein, távol a czivilizácziótól, keresve azokat a tájakat, melyeket fehér folt jelez a térképen.

A bukovinai csángók hazatelepítése

Képes Néplap, 1909. április

A négy bukovinai csángó falu, Istensegits, Fogadjisten, Hadikfalva és Józseffalva népe hazavágyódik. Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter a legnagyobb érdeklődéssel kiséri az akcziót és mint ismeretes, telepítési törvényben külföldre vándorolt magyar véreink visszatelepitésére tételes rendelkezéseket s részükre nagyobb kedvezést tesz.

A bukovinai csángók visszatelepítésének azonban az az akadálya, hogy ha tömegesen akarnák értékesíteni otthoni ingatlanaikat, jóval értéken alul tudnák csak eladni. Azért merült föl a bukovinai csángó magyarok körében az a gondolat, hogy ottani ingatlanaikat az osztrák kormánynak és pedig a radauczi ménes czéljaira eladásra fölajánlják.

A hazatelepítés érdekében az utóbbi napokban kedvező fordulat történt. Ugyanis ötszáz Oroszországba kivándorolt német család akar Bukovinába költözni és a négy magyar falu telepeit megvenni. Ez a kedvező fordulat arra birta Darányi földmivelésügyi minisztert, hogy addig is, a mig a telepítési törvényjavaslat módot nyújt nagyobb arányú állami tevékenységre, már ez év tavaszán Déván harminczegy csángó családot telepít le.

Ezzel paralel Alpestesen, Marossolymoson és Folton újabb telephelyeket rendeznek be a bukovinai csángók részére. Az első hazajövő csapat már tavasszal itthon rak fészket. A hazatörekvő csángó magyarok nem szegény emberek. Van köztük olyan kisgazda, a ki tizezer korona vagyonnal rendelkezik s nincs egy se, a ki ezerötszáz koronánál kevesebbel kezdené itthon az életet.

A Kolozsvári új egyetemi könyvtár

Vasárnapi Újság, 1909. május

Kolozsvárt az egyetem és az erdélyi múzeum egyesített könyvtárai elhelyezésére szánt új épületet 1906 júliusában kezdték építeni, ez év februáriusa elején nyitották meg és a minap, május 19-én, föl is avatták. Ez a három dátum jelzi az épület történetét. Ez a könyvtár egy darab Nyugat itt, a keleti határ czentrumában, az új Magyarországnak hiteles bizonyságlevele, melyre a záradékot és a pecsétet az avatáson megjelentek élén az avatást vezető miniszter, gróf Apponyi Albert ütötte rá.

Itthon és a külföldön magára áll, nem épen azért, mert a legújabb vivmányok gyakorlati alkalmazásán túl a fejlett tehnika eredményeit okosan használta föl, hanem mert a mellett, hogy a könyvtár építési tudományának minden kivánságát megvalósította, fölfogásban és épületi tipusban is haladást jelent s mert berendezésében és fölszerelésében meglepetést keltő újításokat kinál.

Nem érdektelen megjegyezni, hogy az elfogadott terv minden változtatás nélkül került kivitelre és hogy az előirányzott költségvetés keretében még némi megtakarítással készült el. Ez bizonyára a tervezés meggondoltságát és megbizhatóságát jelenti, de jelent még mást is, megérteti, hogy az építész és a szakember együtt dolgozott benne. Mert csak így lett elérhető, hogy egyik a másik munkáját nem zavarta össze és egymást segítve kiforrott munkát adhattak.

Az olvasóteremben minden olvasónak 120 centiméter széles és 80 centiméter mély asztal áll rendelkezésére, minden asztalon irószerszám, sülyesztett tintatartó, tolltartó, olvasótámla, irómappa és az asztal bal oldalán emelkedő polczos állvány. Az asztalok lapján elmés és felette gyakorlati újítást találunk.

Az asztal jobb széle ki van vágva, olyanformán, mint a zongora födele. Az olvasó nem kénytelen görnyedezni az egyenes vágású asztal mellett s az eléje állított székek elhelyezésében körülbelül 60 centiméter távolságot nyernek. Ez pedig nagy építési megtakarítást jelent.

Forrás: http://www.huszadikszazad.hu
(a helyesírás a kor szabályainak felel meg)

  színkép