– Egy gondolat megvalósulásának a folyamata mindig fantasztikus élmény. Tulajdonképpen szinte hihetetlen, hogy ez a portál létrejött, rátalált a megfelelő embereire és létrehozott egy mind morálisan, mind intellektuálisan olyan magas szintet hozó munkaközösséget, amilyenből szerintem nem sok van mifelénk.

A munkát kizárólag saját erőnkből végezzük, nincs mögöttünk se politikai, se gazdasági támogatás. Hat rovatvezető-szerkesztőnk mindegyike pedagógus, aki a napi tanítás után fog neki az újságcsinálásnak. Nem is tudom, ki honnét meríti ehhez az energiát, de működik. Persze, olyan érdekes ez a munka, hogy – mit tagadjam – bizonyos értelemben függőek lettünk tőle.

– Két fiatal vállalkozó megkeresett, hogy szeretnének valamilyen hírportált indítani. Én erre azt mondtam nekik, hogy olyan már van Magyarországon nem is egy, különben meg rém drága dolog, viszont lenne nekem egy elképzelésem, csináljuk meg a huszadik századot egy internetes lapként. Huszonöt éve tanítok történelmet, és régóta gondolkodom azon, hogyan lehetne életszerűbbé tenni, mondjuk, a huszadik század történelmét a diákok számára. Mert főként az élmény az, ami hiányzik, és ez ránk, pedagógusokra is vonatkozik.

Eddig még senki sem tekintett a századra a napi- és hetilapok világából. Pedig oda valósággal berobban az élet! A tudományos igénnyel írt művekben, bár ezek határozzák meg történelmi tudatunk valós koordinátarendszerét, a valóságnak ez a közvetlen érzékelhetősége valahogy elvész. Két dolog motivált bennünket: megismerni azt a kort, amelyben születtünk és éltünk, és megismerhetővé tenni mások számára is.

Példák nem voltak előttem, én nem tudok ilyen típusú médiavállalkozásról. Viszont olvastam Egon Friedell-től egy tanulságos mondatot, ami tökéletesen illik a helyzetre: „Az, hogy a dolgok megtörténnek, ez még semmi: az, hogy megtudják őket, ez minden.”

Szabó Zoltán személyes archívumából

– A legelső a boldog békeidőkkel kapcsolatos. Tudtam én azt, hogy nem volt az olyan boldog meg békés sem, na de azt el nem tudtam képzelni, ami a sajtó mindennapjaiban tükröződik. A Kárpát-medence nemhogy nem tejjel-mézzel folyó Kánaán, a sokféle más nép idilli paradicsoma, hanem egy fortyogó katlan, kitörni készülő vulkán, amely régóta füstölög, robbanásokkal jelzi a készülő katasztrófát. De ezt a baljós robajt mintha nem hallaná senki. Leginkább azok nem, akiknek füle kéne legyen a hallásra: a politikusok.

De tovább megyek: még ma sem halljuk ezt a hajdani robajt. Mert még most sem akarjuk meghallani... Pozitív értelemben sokkolt az újságírás elképesztően magas színvonala, mind morálját, mind nyelvi világát tekintve. Össze sem hasonlítható a mai átlaggal... Elképesztett viszont a parlamentben uralkodó stílus, nyelv. Szinte mindennaposak a verekedések. De nemcsak Budapesten, hihetetlen, hogy mi zajlik az osztrák parlamentben.... Sokkolt az antiszemitizmus hőfoka.

Én nem gondoltam, hogy mindennaposak az olyan dolgok, mint ami az alsó-ausztriai tartománygyűlés 1901. július 19-i ülésén történt, amikor „Schneider antiszemita azt indítványozta, hogy a zsidók vagyonát el kell kobozni. Ezért rendre utasították, a mikor aztán így folytatta: «A multkor azt találtam mondani, hogy disznó zsidó! Sajnálom, nem magát a kifejezést, hanem azt, hogy ebben a teremben szalajtottam ki a szájamon. Különben a ’disznó zsidó’-t nem vonom vissza. Egyébként kijelentem, hogy a disznó zsidó kifejezéssel nem a disznókat akartam megsérteni.» Gregorig antiszemita föláll s a beszéd helyett csak annyit mond: «5 –7 – 63». (Tudniillik Gregorig már gyöngének találja a szót s egy bécsi álmoskönyvből e legocsmányabb szavak numerusát szokta elkiáltani.)”...

Meglepett a minden képzeletet felülmúló Ferencz József- és Horthy-kultusz is. Én azt hittem, nálunk csak Rákosinak volt igazi személyi kultusza. Rosszul tudtam... Az egyik legkeserűbb pirula a Nyugat szerepe az I. világháborúban. Meg a másodikban. Teljes mellszélességgel állnak ki a háború mellett 1914-ben, Móriczostul, Babitsostul, Ignotusostul, mindenestül, kivéve az egy szem Ady Endrét.

Az is nagyon furcsa nekem, hogy 1939-ben Lengyelország megtámadására nem reagálnak... Volt aztán egy egészen nem mindennapi, mondjuk úgy, intim „sokkom”: véletlenül rábukkantam Varsányi Gyula egy 1900-ban írt versére, Álarcos bálban a címe. Nohát, Ady ebből írta a Lédával a bálban-t. Képről képre egyezik a két mű, csak az egyik egy tehetséges versíró műve, a másik meg egy zsenié. Én magamban úgy képzelem, hogy Ady véletlenül botolhatott ebbe a szövegbe, és azt mondhatta magának: Na, Gyulám, majd én megmutatom neked, hogy kellett volna ezt megcsinálni! Szóval, egyszerűen átírta a szöveget, és megszületett egy remekmű.

– Még gyerekkoromban hallottam ezt a viccet: Józsi bátyám, oszt’ van-e maguknál antiszemitizmus? Hát az nincsen, de igény vóna rá... A történelmi szembenézésre is kéne, hogy igénye legyen minden népnek, különben utat téveszt a jelenben. De most Magyarországon, én úgy látom, nem erre van igény. Engem elképeszt a mai, hihetetlenül virágzó történelmi zsibvásár, ahol mindent kapni, csak éppen tudományosan megalapozott, hiteles árut nem.

A történelem alfája és omegája ma Trianon. Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy Trianon sebei gyógyulófélben vannak, és az új, közös otthonunkban, az Európai Unióban végképp be fognak gyógyulni. De nem így lett. És ez nagy baj szerintem. Én úgy tapasztalom, hogy a múltba révedő országok nem sikeresek...

– Mi a huszadik század egyfajta médiametszetét kínáljuk. A szerkesztés folyamata nem abból áll, hogy a szerkesztők kiválogatják a kedvükre való szövegeket és azokból találomra összeállítanak egy napi számot. A korabeli sajtóhírek megmutatják saját súlyukat az adott sajtótermékben elfoglalt pozíciójuk által: ez a válogatás legfőbb rendezőelve. Nem lehet egy hírt korabeli jelentőségén túlnövesztve bemutatni, mint ahogy nem lehet egy jelentős hírt eljelentékteleníteni, csak mert esetleg a szerkesztőnek nem tetszik.

– Tudom, persze, hogy objektivitás mint olyan nem létezik, mivel szubjektumok próbálják meg létrehozni, de az objektivitásra való törekvés igenis valós, és aki ennél többet ígér olvasóinak, az egyszerűen becsapja őket... Vannak aztán olyan cikkek, amelyek már valóban a szerkesztő egyéni szempontjai alapján kerülnek a lapba, mert valamiért informatívnak találja a hírt.

Mondok egy példát: 1900-ban fölrobban egy petárdagyár. A hír teljesen érdektelen, mert a petárdagyárnak ez a műfaja, ha esik, ha fúj, robban. A cikk azonban közli az áldozatok nevét és életkorát is: 12, 13 és 14 évesek. Ettől viszont már érdekes a hír, persze, csakis a mai olvasóinknak, hiszen annak idején nem volt hírértéke annak, hogy voltak 12-13 éves gyári munkások.

– A szakmai színvonal fantasztikusan magas. És most nem arra gondolok, hogy Kosztolányi Dezső meg Mikszáth Kálmán meg Ady Endre írták a cikkeket, hanem a névtelenekre, mondjuk, Szántó Péterre és a rengeteg elfeledett nevű, nagyszerű újságíróra. De minden egészen mást jelentett a századelőn. Az akkori bulvár még egészen más, mint ma. Nem mesterségesen gerjesztett extremitások tömkelege.

És a politikának is más a helyi értéke. Az embereket a századelőn legelsősorban az irodalom érdekelte. Valahogy úgy, ahogyan ma a tévé, a mozi vagy az internet. Jó dolga volt az íróknak, költőknek a századfordulón. Minden lap kiemelten fókuszál az irodalomra, a legtöbb ún. irodalmi melléklettel jelenik meg. A színvonal amúgy még a harmincas években is magas, főleg egyes lapokban, de azért érzékelhető a folyamatos leépülése az újságírásnak.

– Mi egy tanyán élünk Kecskemét mellett a feleségemmel, a kisfiunkkal és Száva kutyánkkal. Néha valósággal megijedek, mert én itt maradéktalanul boldognak érzem magam, és nem is tudom, hogy jár-e ez nekem. Építgetjük a kertünket, meg hát egy tanyán mindig van tennivaló, és én nagyon szeretem ezeket a tennivalókat. A magam kontár módján mindent megcsinálok: falazok, vakolok, szivattyút szerelek, amit kell. És van egy szenvedélyem: a zene. Amúgy nincsenek úgynevezett igényeim.

Hozzászólások

Hozzászólni csak regisztrált és bejelentkezett felhasználónak lehetséges. Ön nincs bejelentkezve.

Jelenleg nincs hozzászólás ehhez a cikkhez!