keresés

A retinára tetovált film
Mozivászon

Hamarosan nyakunkon az Oscar-gála, és a vonatkozó versengés „negyeddöntőjébe” olyan filmek jutottak be, amelyek ismételten bizonyítják az Amerikai Filmakadémia konzervatív ízlését. A legnagyobb filmes elismerésnek számító Oscar-díjra ugyanis olyan alkotások kaptak jelölést, mint Martin Scorsese A leleményes Hugó című fantasy-meséje, Woody Allen Éjfélkor Párizsban című keserédes nosztalgiadrámája, Steven Spielberg Hadak útján című, giccsparádéval kísért háborús eposza, Tate Taylornak a rabszolgatartást idéző, csöpögősre sikeredett, A segítség című munkája, vagy éppenséggel Michel Hazanaviciusnak a filmművészet (h)őskorát idéző, A némafilmes című alkotása.

Félreértés ne essék, nem az fáj jelen sorok írójának, hogy az említett alkotások versenybe szállhatnak, hiszen – egy kis jóindulattal – mindegyikben találunk valami különlegeset, vagy ha úgy tetszik, művészit, ami feljogosítja a versenyre. Az a tény viszont, hogy az előbbi filmek javára olyan alkotások estek ki a versenyből (és ezzel nagyon sok filmbarát látómezejéből), mint Nicolas Winding Refn legújabb produkciója, a  Gázt!, Steve McQueennek a szexfüggőségről szóló A szégyentelenje, Clint Eastwood J. Edgar című életrajzi drámája. No meg személyes kedvencem, David Fincher A tetovált lány című, meztelenkedéssel, leszbi csókkal és brutális erőszakkal fűszerezett alkotása. Fincher tavaly a Facebook-filmmel, A közösségi hálóval „Oscar-harcolt”, ám végül alulmaradt Tom Hooper dadogós felségdrámájával, A király beszédével szemben, így csöppet sem meglepő, hogy „ha lúd, legyen kövér!” alapon maximális koncentrációjú anális erőszakkal rukkolt az akadémia elé. A „szodómiával” tarkított, The Girl with the Dragon Tattoo című Fincher-mű Stieg Larsson Millennium-trilógiája első kötetének, a Férfiak, akik gyűlölik a nőket című munkának (magyar címe: A tetovált lány) adaptációja.

A film alapsztorija egy negyven éve történt bűncselekmény felgöngyölítése: egy idős milliomos azzal bízza meg a rágalmazással vádolt, negyvenes éveit taposó oknyomozó újságírót, Mikael Blomkvistet (Daniel Craig), hogy derítse ki, mi áll unokahúga eltűnésének hátterében. Blomkvist segítőtársa egy tetoválásokkal és piercingekkel kidekorált, biszexuális hacker lány, akivel a nyomozás során egyre sötétebb titkokra bukkannak. A film sztorija mögött ugyanis nemcsak egy „egyszerű” bűncselekmény van, a film, akárcsak a regény, olyan témákat boncolgat, mint a nők elleni erőszak, a fasizmus vagy a sajtószabadság.

Természetes, hogy hollywoodi megaköltségvetéssel komplexebb filmet lehetett összekalapálni, mint ahogy azt Niels Arden Oplev tette 2009-ben a Stieg Larsson regényére alapuló, azonos című alkotásban, ám a drágább színészek és a költségesebb díszletek nem homályosították el az „eredeti” mozgóképes alkotást – sőt, a regényt sem. A film már a történetével is lehengerel, tulajdonképpen a „megfilmesítéshez” elég lenne az olvasó képzelete, ám az amerikai változat azáltal kerül a dobogó első fokára (megelőzve a regényt és a korábbi filmet), hogy ilyen rövid idő elteltével újra fel mert karolni egy ilyen sokkoló tartalmú történetet, és azt úgy tudta előadni, hogy a nézők nem maradnak a „lerágott csont” érzéssel. Akik látták az „eredeti”, svéd kreációt, akár párhuzamosan is pörgethetik a képsorokat, tanulságos stílus-összehasonlítást végezve, de akik olvasták a regényt (is), azok is meglepődhetnek az újrafeldolgozás egyes jeleneteinek kegyetlenségén. A parádés „remake” meglovagolt egy divathullámot, ám ezt nagyon stílusosan teszi.

Nagy erőssége, hogy Fincher nem „amerikanizálta” a svéd regényt, megtartotta az északi miliőt, és egy olyan, szimbólumokkal átszőtt, magát kínáló, de nem könnyedén hozzáférhető pszichothrillert rendezett, amely erős feminista üzenete ellenére is minden (igazi!) férfinak ugyancsak kötelező darab.

  színkép