keresés

A kisváros színvonalán túl
Erdős Judit művészeti szakíró, kiállításszervező szerint sok ismert alkotó műhelytitkairól nem tudunk eleget

Nem akármilyen esemény adott alkalmat arra, hogy ezt az interjút elkészítsem. Nemrég odaítélték önnek a városi és a megyei tanács 2011. évi díját. Persze, nem ez az egyetlen elismerés, amit pályája során kapott, de a szülőföld ölelése mindig jobban esik az embernek!
– Csakugyan kaptam már több kulturális díjat, országost is, meg helyit is, de ez nekem, az alkotó ember szárnyalására utaló kis szobrocskával, mindennél többet ér. Valóban, magához szorított vele a szülőföld, külön elismerte, hogy négy évtized alatt tettem valamit ezért a városért és megyéért. Azért is öröm számomra, mert egy olyan nagy szatmári személyiséggel együtt kaptam meg, mint a ma Németországban élő Báder Tibor régész-történész, a kelták világhírű kutatója.

Beszéljünk akkor az indulásról. Meghatározó volt életpályájára, hogy Erdős Pál az apja?
– Híres vagy közismert ember gyermekének lenni előny is, hátrány is, mert meg kell felelni az elvárásoknak. Tagadhatatlan, hogy a családi környezet tolt abba az irányba, amit mosta csinálok. De édesapám se engem, se öcsémet nem kötelezett arra, hogy a nyomdokába lépjünk, hogy rajzoljunk vagy festegessünk. Ellenkezőleg, arra ösztönzött, amit szívesen csinálunk, amire hajlamot érzünk. Péter öcsém zenész lett, a helyi filharmónia zenekarában játszik. Én pedig valamelyest mégis apám hatása alatt maradva, muzeológus, majd képzőművészeti szakíró és kiállítás-szervező lettem. Eléggé érdekes módon, mert 1971-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán kezdtem, majd szinte észrevétlenül átnyergeltem a művészettörténetre, diplomadolgozatomat az aranyosmeggyesi reneszánsz kastélyról készítettem. Ennek az lett az egyenes következménye, hogy a szatmári múzeumban az első tíz évben műemlékvédelemmel foglalkoztam, ebben a témakörben több tanulmányt írtam. Az egyik legkedvesebb számomra a hadadi és hadadnádasdi református templomok faragott szószékéről összeállított tanulmányom, mert kutatásaim nyomán alkalmam volt jobban megismerni alkotójuk, a XVII. századbeli híres kolozsvári kőfaragómester, Sipos Dávid életét és munkásságát.

Aztán átállt a képzőművészetre, méghozzá olyan erőteljesen, hogy létrehozta a múzeum képzőművészeti gyűjteményét és osztályát, amelynek később vezetője is lett. Tévedünk, ha élünk a „gyanúval”, hogy ebben édsapjának, a tekintélyes Erdős Pálnak, aki akkor a Román Képzőművészeti Szövetség alelnöke volt, fontos szerepe lehetett?
– Semmi okom, hogy elhallgassam. Ellenkezőleg, szívesen említem, hiszen sokat segített, nemcsak tanácsokkal, de valóban tekintélyével is. Nem kis részben neki köszönhető, hogy ma a Szatmár Megyei Múzeum képtárában olyan híres kolozsvári, nagybányai, bukaresti, vásárhelyi és más képzőművészek alkotásai is megtalálhatók, amelyek másképpen nehezen kerülhettek volna ide, hogy Szatmárnémetit gazdagítsák. Részben vásárlással, részben cserével kerültek a helyi múzeum tulajdonába. Neveket csak azért nem mondok, mert elég hosszú a lista, és nem akarok senkit mások fölé helyezni.

Ennek a jelentős képzőművészeti kincsnek a magja mégis egy nagy helyi festő, Popp Aurél gyűjteménye. Ez önmagában is megérdemelne egy hosszabb beszélgetést, hiszen rendkívüli  művész rendkívüli alkotásairól van szó.
– Szívem csücske, ezért örömest beszélek róla. Az egész anyagot én válogattam, és igyekeztem a hagyaték legjobb, legfontosabb képeit  megszerezni a múzeumnak. Zömét a családtól, másokat pedig a műgyűjtőktől, persze, vásárlás útján. Nem is csak festményeket, de tanulmányokat, az első világháború frontjain készült rajzokat, vázlatokat, amelyek önmagukban is megrázó kordokumentumok. Lehet, nem eléggé közismert, hogy Popp Aurél az osztrák–magyar hadsereg tisztjeként négy évet töltött a fronton. Hatalmas élményanyagát, az emberi szenvedés krónikáját megrázó képekkel ábrázolja. Ezért is sokan a háború és a front festőjének tartják, pedig sokkal több volt annál. De ugyanígy érdekesek és értékesek a nagybányai iskola befolyása alatt festett képei is. Annál inkább, mert nem tartotta magát a nagybányaiakhoz tartozónak – alkalmasint hiúságból, inkább autonóm alkotónak. Csak festeni járt oda, azaz nem annyira a Virághegy alá, hanem Felsőbányára. Ennek ellenére jó kapcsolatot tartott a nagybányaiakkal, például Thorma Jánossal. Hatásuk számos tájképén, szabadtéri kompozícióján tetten érhető. A Kertben című festményén könnyen megfigyelhető Ferenczy Károly hatása... Ennyiből is kitűnik, hogy Popp Aurél okán beleástam magam a bányai iskolába, ám a gyűjtemény összeállítása után sem gondoltam arra, hogy Nagybányával kellene folytatnom. Sokkal inkább Szatmárral, mert itt is voltak jó művészek. Ők másak voltak, más stílusjegyekkel, vonásokkal, de másságukban sem tudták kivonni magukat Nagybánya hatása alól. Ez már csak azért sem sikerülhetett nekik, mert a bányai festők rendszerint Szatmárnémetiben mutatták be először friss alkotásaikat. Bánya túl kicsi volt számukra, és Szatmárnémetivel ellentétben nem volt kultúrváros. Nem volt színháza s annyi művelődési egyesülete, iskolája és újságja, művészetpártolója, mint Szatmárnémetinek. Itt a festményeket is jobban el lehetett adni. Az is szerepet játszott ebben, hogy Szatmár Kölcseyt, Petőfit, Adyt és a magyar irodalom más nagyjait idézte.

Nagyot néztünk, hogy mi van nekünk, amikor összeállt a szatmári festők galériája... Kitűnő munkát végzett.
– Hát ezt a közönség ítélje meg. Külön-külön sokan ismerhették Litteczky Endre, Litteczky Krausz Ilona,Tóth Gyula, Mohi Sándor, Olajos Béla, majd Szatmári Ágnes, Petkes József, Fodor Kálmán, Szilágyi Béla, Popdan Ioan, Paulovics László, Cordea Aurel, Ion Sasu alkotásait, de más együtt látni! S akkor még nem említettem a nagykárolyi Gnandt István grafikust, Bogáti Sándor akvarellistát és az olyan avasi művészeket, mint Vasile Pop- Negreşteanu és Dorel Petrehuş. Összesen negyven–ötven alkotó jobb munkáiból válogattunk. Nem mind jelent nemzeti, még kevésbé egyetemes értéket, de egy színt, hangulatot, netán arcot kifejez Szatmárról s a korról, amelyben éltek–élnek.

És ez még nem minden. Ön azzal is letette a garast, hogy az elmúlt évtizedekben sok jó vendégművészt és kiállítást hozott Szatmárnémetibe. Például az op-art atyja, Victor Vasarely emlékezetes kiállítását.
– Jólesik, hogy az ilyesmit számon tartják. A magam módján, lehetőségeimhez mérten, én is igyekeztem táplálni a kultúra iránti igényességet, egyúttal megismertetni a kulturális értékek sokszínűségét. Az évek folyamán örömmel tapasztaltam, hogy városomban erre mind nagyobb a befogadókészség. Én apámtól azt tanultam, hogy figyelnünk kell környezetünkre és a világra, nem élhetünk egy kisváros kínálatán és színvonalán. Ezért is hoztam több egyéni és csoportos kiállítást más városokból vagy országokból. Vasarely mellett említhetném a híres mexikói művész, Olmeto Quimbita bemutatkozását, mindkettőt egy magyarországi galéria közvetítésével értük el. Brassói, kolozsvári, bukaresti, temesvári, szebeni, sepsiszentgyörgyi, németországi, ausztriai, lengyelországi művészek alkotásai színezték a kínálatot, és a felsorolás messze nem teljes, hiszen a negyven év alatt 320 kiállítást szerveztem. Talán a szebeni Art-Vo csoport és a szatmári születésű, de már hosszabb ideje Egerben élő Kozma István nagybányai festő nagyhatású kiállítását külön meg kell említenem. Az csak ráadás, hogy több kiállítás megnyitására olyan ismert műkritikusokat kértem fel, mint Banner Zoltán.

Ha jól számolom, évente átlag nyolc kiállítást rendezett, ami nemcsak szellemileg, de a vele járó sok lótás-futás miatt fizikailag is komoly megterhelés. Akár életműnek is hatalmas teljesítmény, pedig közben mást is csinált. Ezek után nem illene, mégis megkérdem: most, hogy nyugdíjba ment, nem érzi úgy, hogy valamit mégis elmulasztott?
– Dehogynem! De még mennyire hogy érzem... Nem is valamit, hanem valamiket. Mindenekelőtt szerettem volna részletesebb monográfiát összeállítani Popp Aurélről és Litteczky Endréről, ám ezekhez sok levéltári kutatásra lett volna szükség, amire nem tudtam időt szakítani. De már annak is örülök, hogy Popp Aurél naplóját, amelyet magyarul írt, le tudtam fordíttatni románra, hogy a román közönség hiteles képet kaphasson arról, miként vélekedett ez a nagy ember művészetről, világról, társadalomról és persze a román–magyar kapcsolatokról, benne a két nép közeledésének, jó együttműködésének szükségességéről. Ez utóbbiak iránti őszinte igényét hűen kifejezi az Ady Endre emlékház és múzeum létrehozása érdekében végzett fáradhatatlan ügyködése. Nem eléggé közismert, hogy a kezdeményező is ő volt. Rengeteget lótott-futott, s mindkét ország kulturális minisztériumánál személyesen közbenjárt, hogy ez sikerüljön. És sikerült! Minderről és sok egyébről a naplójában is olvashatunk. Külön érdekes és egyben izgalmas olvasmány a vívódása. Mint minden nagy művész, Popp Aurél is rebellis volt, ha úgy tetszik, soha nem fogta be a száját. Ezért aztán gyakran meggyűlt a hatalommal a baja. A románok azért csukták le, hogy miért működött együtt magyarokkal, a magyarok pedig: miért állt ki románok mellett?! Litteczkyben inkább a művész érdekelt. Mint előbb utaltam rá, munkáin érződött Nagybánya hatása, ugyanakkor eléggé erősen egyéni vonása is volt festészetének.

Nyugdíjasként több ideje lesz, előveheti ezeket a témákat...
– Igen, gondoltam rá, de egyelőre kipihenem a négy évtized fáradalmait. Talán először mégis a szatmári művészek kislexikonát írnám és szerkeszteném meg, mert ehhez máris sok anyagom van. Például azok az ismertetők, portrék, amelyeket a kiállításokhoz írtam.

Végül kanyarodjunk vissza pár mondat erejéig édesapjához. Megnyugtatóan rendeződött Erdős Pál öröksége, jó helyen őrzik képeit?
– Ismereteim szerint igen. Nagyobb részük állami képtárak és magángyűjtők tulajdonába került, Romániától Amerikáig, a kisebb rész a családnál maradt. Azt a híres avasi tusrajz-sorozatot, amelyért állami díjat kapott és amely a velencei biennálén is oly nagy sikert aratott, a bukaresti Nemzeti Képtár vásárolta meg.

  színkép