keresés

A huszadik század – 40 hét alatt

Éljük át újra, együtt...

Amikor idén február elején a Magyar Elektronikus Könyvtár frissen feltöltött folyóiratállományában fölfedeztem ezt a huszadik századot sajtódokumentumokkal visszajátszó megavállalkozást, ami – az impresszum szerint – egy kis csapat lelkes és folyamatos munkáját dicséri, nem álltam meg, hogy világgá ne kürtöljem közelebbi ismerőseimnek a felemelően heurisztikus élményt.

Egyikük, maga is nyugdíjas éveiben számítógép (értsd: internet) elé szédült egykori újságíró, postafordultával ekként nyugtázta első találkozását a honlappal: „Csakugyan jó ötlet, érdekes, mindig másoknak jutnak eszébe a legjobb ötletek, ebből az is következik, hogy rajtunk kívül mások is vannak, akik törik a fejüket...”

Ennél frappánsabban magam sem tudnám jellemezni a kecskeméti Szabó Zoltánék szándékát, hogy nap-nap után, mindig egy-egy hónapot ugorva, végigpörgessék előttünk, egy jelen időben szerkesztett internetes újság formájában, korabeli sajtószövegekkel és illusztrációkkal a huszadik század kivédhetetlen és visszafordíthatatlan alakulását.

(Médiaajánlatukban az alapítók ezt így határozzák meg: „1900 január 1-től 1999. december 31-ig tekint rá a világra, és kiemelten Magyarországra. A történelem száz éves útját 40 hónap alatt tesszük meg, időarányosan tehát 1 év 2 hétnek felel meg.”)

Akár egy hajdani, békebeli kávéházban, ahol irodalmunk ábrázolása szerint nádkeretbe csippentett újságokat böngészhetett kedvére a kíváncsi törzsvendég, most is ráérősen kukkolhatunk annak a kerek, végtelen gazdagságú, izgalmas, sok helyütt iszonyú, ugyanakkor felemelő időszak bugyraiba, amely félig-meddig egész eddigi életünket és habitusunkat meghatározza. Talán majd, csak a gyermekeink gyermekeinek gyermekei szabadulhatnak meg egyszer, legalább is tudatilag, huszadik századi függőségüktől, s írnak új történelmet maguknak és utódaiknak.

A huszadik és huszonegyedik század között átívelő téridő gyökeresen más-más szemléletét jól példázza az a karcolat, amit a honlapon egy bizonyos Novalis jegyez az 1902. évi, októberi magyar sajtóban. A Bevonulás az új Házba című beszámoló tulajdonképpen vitriolos gúnnyal, szellemesen megírt szatíra, mely a politikusi kivagyiságot és úrhatnámságot veszi villájára.

Az Országházat, amelyben éppen akkor költöztek át a honatyák az immár véglegesen felhagyott „öreg Házból”, amit majd átvesz „a város és a tücsök”, a publicista grandomániás pazarlásként minősít, amely leginkább azért született, hogy valamiképpen ellensúlyozza a magyar politikusok kisszerűségét.

„És ezek a lépcsők, folyosók, sikátorok, mind csupa márvány, csupa aranyozás, csupa szobor. A szivárvány szemvakitó pompája, a mesék összeálmodott gazdasága hivalkodik a falakról, a padlatról, a boltozatról. Valóságos magyar styl.

Tudniillik az a magyar styl, mellyel az utakat épitették elődeink egy mult századi utazó leirása szerint: „Sarat raknak a sár fölé és ezt ők útnak nevezik”, vagyis a jelen esetben: „czifraságot raknak czifraság fölé és ezt ők szépnek mondják.”

Úgy - úgy. Sok, a mi sok. A márvány maga is elég diszités és nem kell még föl is czifrázni. A szobor maga is a legnagyobb luxus, minek abba szinek és aranyozások? Milyen bolondság volna példáúl, ha valaki a rózsa szirmaira Messonier-vel apró képecskéket festetne a nagyobb parádé okáért. Hát lehet valami szebb a rózsánál? Minek az utolérhetetlent felülmúlni akarni!”

Ma mindez, ha valaki így, ilyen „stylben” leírná, szentségtörésként hatna. Egy évszázad elég idő ahhoz, hogy ezalatt már úgy tanuljuk s meg is tanuljuk, hogy Országházunk maga az eleven csoda, az Európában felülmúlhatatlan teljesítmény, a nagybetűs Idegenforgalmi Látványosság maga, amiről csakis szuperlatívuszokban és az ámulat eltátott szájával illik nyilatkozni.

A szerkesztők csak azt jelzik: szövegválogatásuk globálisan a Széchényi Könyvtárban található mely sajtótermékekből származnak, de külön olvasói kérésre pontos adatokat szolgáltatnak egy-egy cikkről. Az a kitétel viszont, hogy a szövegeket a korabeli helyesírás és nyomtatott formájuk alapján közlik, kiskaput jelenthet a bizonyosan számos, nagyon is mai beírási bakiknak.

Száz esztendő nagy idő – tudják, s naponta figyelmeztetnek érdemi munkájukkal a fiatal szerkesztők. Akiket ebben olyan neves szaktekintélyek segítenek az események értelmezésében, mint Ormos Mária történész, dr. Gazda István tudománytörténész és Vitray Tamás újságíró, de támaszkodhatnak azokra a fiatal blogszerzőkre is, akik kommentárjaikkal segítenek bennünket a napi közlések tényszerűségei mögé pillantani.

„A továbbiakban az alapító főszerkesztő ajánló sorai és a honlap Páholy rovatának első két közleménye révén nyújtunk ízelítot a honlap szándékairól.“

Cseke Gábor

Mit akar a Hon-Lap

Kedves Barátaim!

Nagy megtiszteltetés és öröm számunkra, hogy az Új Magyar Szó hasábjain mutatkozhatunk be Önöknek.

2008. január 14-én egy új honlapot indítottunk, mely a korabeli sajtó tükrében tekint a huszadik századra:
A 20. századról számlálhatatlan könyvet írtak már. Azonban onnét és úgy, ahonnét és ahogyan mi nézzük, vagyis lentről, a napi- és hetilapok látószögéből még senki nem tekintett rá átfogóan. A látvány pazar, mélyértelmű tanulságokkal szolgál és sokszor köszönő viszonyban sincs azokkal az ún. közkeletű ismeretekkel, amelyekhez a közoktatás, közművelődés különféle színterein hozzájutunk.

A huszadikszazad.hu a szó szoros értelmében vett Hon-Lap, hiszen elsősorban Magyarországra fókuszál, a portál lapjain még együtt lélegzik a Kárpát-medence, megelevednek a történelmi Magyarország mindennapjai a maguk természetes lüktetésében – hiszen a napi-heti sajtóba még belerobban az élet, érezni az ízét, szagát, tapintását –, és az olvasók mindennapi valóságélményként ismerhetik meg a Trianon előtti Magyarország életét.

A lap morális küldetése, hogy a huszadik századról élményszerű információkat kínáljunk az Olvasóknak, hogy a lehetőségeinkhez képest csökkentsük azt a vészes információhiányt, amely egyre aggasztóbb méretű kulturális deficitet okoz az országnak: határokon innen és határokon túl; végsősoron, hogy „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés…” (József Attila: A Dunánál)

Kelt Kecskeméten,
2008. március 19-én.
Tisztelettel: Szabó Zoltán

Történt egyáltalán valami?

Ha valaki kézikönyvekben, naptárakban, kronológiákban böngészik, meggyőződhet róla, hogy 1902-ben a világon semmi sem történt. Hacsak azt nem tekinti történésnek, hogy a dél-afrikai búrokkal a briteknek sikerült „megegyezniük”, miszerint ettől fogva őfelsége birodalmához tartoznak. Ez azonban már nem volt igazi esemény, mivel a három évvel korábban (1899-ben) fellázadt búrokat a brit katonaság már jóval előbb leverte. Vagyis nem tettek egyebet, mint hogy írásba foglalták a már előbb kialakított helyzetet.

Ám ilyen egyszerűen mégsem lehet elintézni egy történelmi eseményt, amely ugyan kétségtelenül az epizódok csoportjába tartozik, legalább is a nem-búrok szempontjából, de a maga idején a háború nagy port vert fel, és a nagy pornak többnyire szoktak lenni következményei...

A mély összefüggések megértése céljából először azt kell szemrevételezni, hogy a búrok ügye miért vert fel nagy port, holott a 19. és a 20. század fordulóján még egyáltalán nem volt divatban, hogy egy lázadó néppel a nemzetközi fórumok és a fontos lapok behatóan foglalkozzanak. Ráadásul a búrokról még azt is nehéz volt állítani, hogy „népet” alkotnak. Még az elnevezésük sem utalt ilyesmire, mivel egyszerűen azt jelentette, hogy „parasztok” (boers).

Eredetileg valójában idegenek voltak a lakóhelyükön: bevándorlók, akik holland, angol, francia stb. eredetüket feledve a körükben többségi holland nyelvből kialakítottak egy nyelvjárást. Úgy, ahogy megéltek, és addig nem is nagyon elégedetlenkedtek, amíg ezen a területen fel nem tárták a hatalmas aranybányákat, amelyekre azonban új „idegenek” (uitlanders), új bevándorlók, elsősorban britek akarták rátenni a kezüket.

A búrok nagy többsége ekkoriban Transvaal tartományban élt, amelyet az angolok mintegy bekerítettek azokkal a birtokokkal, amelyekre már rátették a kezüket.

A háborút a búrok kezdték, amikor 1899. október 1-jén támadást indítottak a brit uralom alatt álló Natal és Oranje ellen, és kezdetben nagy sikereket arattak. Elképzelésük az volt, hogy egész Dél-Afrikát megszervezik, kiűzve onnan az angolokat. A hadiszerencse azonban megfordult, amikor Horatio Herbert Kitchener parancsnoksága alatt jelentős brit alakulatok érkeztek a térségbe.

1900 szeptemberében a búrok kénytelenek voltak megadni magukat, de hadseregük maradéka, mintegy 20 ezer ember még folytatta a gerilla háborút a hegyvidékeken. A szerződést 1902. május 31-én Pretóriában írták alá, amelyben a búrok engedelmességet fogadtak VII. Edvárd brit királynak.

A fantasztikus dél-afrikai kincsek híre már önmagában véve is elég alapot képezett ahhoz, hogy beindítsa a fantáziát a világ minden táján. Hozzájött ehhez, hogy egy tanulatlan farmer, aki mint vadász és harcos vált ismertté, hogy azután Transvaal elnöke legyen (1883-1890), Paulus Kruger (Krüger), akit a honfitársai és őket utánozva hamarosan már az egész világ csak Krüger apónak nevezett, rövid idő alatt lábra tudott állítani egy olyan haderőt, amely hónapokon át sakkban tartotta a brit helyőrséget.

Joggal nevezték apónak, mivel a háború kezdetekor már 74 éves volt. A nemzetközi népszerűségben vélhetően szerepe volt annak is, hogy ezúttal nem feketék és nem is arabok, hanem „fehérek” kezdtek harcot egy nagyhatalom ellen. Olyan „Dávid és Góliát” küzdelemről volt szó, mint – mondjuk – a magyaroké volt 1956-ban, és közismert, hogy egy ilyen tusa esetén szíve szerint mindenki Dávid pártjára áll...

Az angolok eddigre már tönkre nyerték magukat a világ minden táján, és ezt azok az európai hatalmak, amelyek az új területek kisajátításában nem voltak ilyen sikeresek, egyáltalán nem nézték jó szemmel. E vonatkozásban a történészek elsősorban a német császárság irigykedését szokták emlegetni, és nem kétséges, hogy ennek van is alapja.

A német gyarmati birodalom törpe volt az angolokéhoz képest, és Afrika mélyén ráadásul a két elgondolás, az angol és a német szögesen szemben állt egymással. London azon volt, hogy dél-afrikai és észak-afrikai (Fokváros – Kairó) bázisait összekösse, miközben Berlin azt szerette volna elérni, hogy egy vízszintes tengelyt hozzon létre a kelet-afrikai (ma nagyjából Tanzánia) és a délnyugat-afrikai (ma Namíbia) német birtokok között.

Nem csoda ezért, hogy Berlinben jól, rosszul titkolt örömmel fogadták, hogy „Krüger apó” és csapata alaposan rákoppintott az angolok orrára.

...1899-ben történt egy súlyos nemzetközi incidens, amelynek az angolok mellett nem Németország, hanem Franciaország volt a szereplője. Ugyanaz a Kairó–Fokváros tengely terve állt a hátterében annak, hogy egy angol katonai alakulat szemben találta magát Szudánban, a Fasoda nevű helység közelében egy francia egységgel, amely éppen azon volt, hogy Afrika közepe táján előretörjön Nyugat felől Keletre.

A két parancsnok volt olyan intelligens, hogy nem kezdett csatába, hanem békés kvarterkázás közepette várta ki, amíg Londonban és Párizsban eldöntötték a kérdést: ki az erősebb kutya? Hosszas egyeztetéseket követően Párizs meghátrált. Ez ugyan utat nyitott az angol-francia közeledésnek, de a franciák jó ideig mégsem felejtették el, hogy az angolok – megint egyszer – kitoltak velük. Ez a sértettség, és vele együtt a búr háború által kiváltott káröröm érezhetően megjelent nem csak a népi közhangulatban, de a sajtóban is.

A győztes angolok meglehetősen brutális és széleskörű büntető akciókba kezdtek, ám Krüger apó, az egész esemény kiváltója és szervezője, nem csak nem került koncentrációs táborba, de ágyban, párnák között halt meg. Hogyan volt ez lehetséges? Egyszerűen úgy, hogy őshazája, Hollandia, amely ugyan kormány szinten semmit sem tett vagy mondott az angolok rovására, befogadta őt, és menedékjogot biztosított számára. Ezzel mintegy kinyilvánította véleményét az angolok eljárásáról.

Mindez együttvéve megtépázta a brit oroszlán tekintélyét. A kialakult helyzeten az angol politikai és katonai vezetőknek is el kellett gondolkodniuk. Óhatatlanul felmerült a kérdés, hogy vajon fenntarthatja-e London azt a magatartási formát, amely arra a feltevésre épült, hogy a Birodalom elég erős ahhoz, hogy egyedül, szövetséges nélkül nézzen a jövő elébe. A fasodai és a dél-afrikai tapasztalatok oda vezettek, hogy apránként új nemzetközi politikai irány bontakozott ki...

Londonban ugyan elégedettek lehettek, hogy sikerült elébe vágniuk mind a német, mind a francia terveknek, de óhatatlanul dönteniük kellett arról, hogy a két versenytárs közül melyikhez közeledjenek annak érdekében, hogy elkerüljék a királyság elszigetelését. Az „előkelő elszigeteltségből” könnyen válhatott veszélyes elszigetelés.

Öt évvel a fasodai incidens és két évvel a búr háború lezárása után aláírták az „entente cordiale”-t, az angol–francia „barátságos szövetséget”, és rá három évvel már London és Szentpétervár is szövetségben állt. A nagyhatalmak máris úton voltak az első világháborús szövetségi rendszer, illetve a háború felé...

Nagyon valószínű, hogy az okok között, amelyek a nemzetközi nagypolitikában irányváltáshoz vezettek, ott húzódott a kettős tapasztalat, amelyet az angol politikai és katonai vezetők Fasodánál, illetve a búr háború idején nemzetközi értelemben szereztek.

Feltett kérdésünket tehát úgy válaszolhatjuk meg, hogy az emberi történetben igenis előfordulhatnak olyan, a maguk idején jelentéktelennek vagy legalább is felejthetőnek vélt epizódok, amelyek azonban, a nélkül, hogy a tudat felszínére jutnának, jelentős befolyást gyakorolnak a dolgok további menetére. Ez az egyik oka annak, hogy oly nehéz megfejteni a történeti összefüggéseket és folyamatokat...

A magyar történet szemszögéből azt is érdemes megemlíteni, hogy az a „dél-afrikai” Jan Christian Smuts tábornok, aki 1919 április elején megjelent Budapesten, hogy meggyőzze a magyar kormányzótanácsot a konferencia által elhatározott, és formálisan kissé módosított semleges zóna hasznosságáról, valójában egy régi holland család leszármazottja volt, és mint ilyen, parancsnokként harcolt a búrok oldalán.

A búr haderő veresége után azonban közvetítő szerepet vállalt a búrok és a britek között, és ez által a jó tárgyaló szerepébe került. Vélhetően valóban jó tárgyaló lehetett, mivel jelentős szerepe volt 1919-ben a Népszövetség alapokmányának, majd a második világháború után az ENSZ alapító okmányának kidolgozásában. Mindazonáltal 1919-ben Kun Bélát nem tudta meggyőzni, de lehetséges, hogy igazán nem is akarta...

Ormos Mária

A tudományban és a technikában minden 1900-ban kezdődött…

1900-ban számos érdekes dolog történt a természettudomány és a technika területén.

Először is az emberek kezdtek átlátni egymáson. Ezt annak köszönhették, hogy Röntgen 1895-ös felfedezése nyomán sorra készültek a röntgenmasinák, Magyarországon az első ilyen tudós-felvételt Eötvös Loránd kezéről adta közre a Természettudományi Közlöny. Ez a fajta sugárzási témakör egy új tudományterület, a héjfizika vizsgálódásait erősítette fel.

1897-ben ismerte fel az elektron tulajdonságait J. J. Thomson, majd mivel az abszolút fekete test sugárzási intenzitásával kapcsolatos mérések és a Wien-féle sugárzási törvény ellentmondáshoz vezetett, s ezt Max Planck német fizikus úgy próbálta feloldani, hogy feltételezte: az elektromágneses tér energiája diszkrét energiaadagok összegeként áll elő.

Kvantumhipotézise a XX. század fizikájának megalapozó eleme lett. Mindez 1900. október 19-én történt, amikor is erről a témakörről egy előadást tartott a berlini fizikai társaságban, s vele egyidőben Amszterdamban Pieter Zeeman holland fizikus előadást tartott az atomoknál kisebb részecskékről.

Szóval 1900-ban már sok mindent tudtak az atom héjáról: kijött onnan egy sugárzás, ami különleges dolgokat produkált, meg lett elektronunk is, de a Röntgen-féle felfedezés után néhány hónappal egy másfajta sugárzást is felfedeztek, ez a radioaktív sugárzás volt, amelyről később kiderült, hogy nem az atom héjából, hanem az atom magjából származik.

Magát az atommagot még nem ismerték, mert azt csak úgy 1911 táján próbálta bizonygatni Rutherford, azt viszont már ugyancsak tőle tudták, hogy abban a sugárzásban, amelynek egyik felismerője Madame Curie volt, bizonyos alfa- és béta-sugarak voltak elválaszthatók, 1900-ban pedig Paul Villard ezt megtoldotta azzal, hogy van ott egy harmadik is, a gamma-sugárzás...

Ezekkel az atomi felismerésekkel indult az atomkor százada, s bizony a korai kísérletezők sem a röntgensugárzás ártalmait, sem a radioaktív sugárzás ártalmait nem ismerték. Többen így lettek a kutatás áldozatai. Úgy hírlik, hogy Madame Curie grafitceruzával írt naplója mai napig sugárzik, ami az atomreaktoroknál használható berendezések segítségével könnyedén ki is mérhető.

Ha egy kicsit elrugaszkodunk ezektől a földi (vagy az uránérc esetében: föld alatti) dolgoktól, akkor csodálattal tapasztalhatjuk, hogy az aviatika nagy éve volt az 1900-as. A Wright-testvérek ekkor kezdték meg siklórepülési kísérleteiket, ebben az évben kezdett el foglalkozni az aviatikával Blériot (kilenc évre rá repülte át a La Manche csatornát), s ebben az évben emelkedett először levegőbe a Zeppelin-féle léghajó.

Szakíróink is gyorsan felfigyeltek minderre, mert abban az évben, tehát 1900-ban Kuppis József már könyvet írt „A repülés” főcímmel, amelynek alcíme ez volt: „A kérdés elméleti fejtegetése, a tett kísérletek megvitatása és egy olyan repülőgép vázlatos ismertetése, mely a levegőbe föl tud emelkedni”, a kötet Komáromban jelent meg, másfélszáz oldalon.

Idehaza rögtön meg is kérdőjelezték Zeppelin találmányának eredetiségét, néhányan ugyanis feltételezték, hogy a korábban a Berg nevű gyárost foglalkoztató Schwarz Dávid merev rendszerű léghajójának az ötletét ugyanez a Berg nyilván hasznosítani tudta akkor, amikor Zeppelin számára kezdett el léghajókat gyártani. Ez nem bűn, örüljünk annak, hogy Berg legalább tudta, hogy hogyan kell kijavítani a Schwarz-féle léghajók hibáit, amelyekkel az volt a gond, hogy nem szívesen maradtak a levegőben.

Volt tehát valamilyen konstrukciós hibájuk, lehet, hogy nem túl nagy, de azt Berg és Zeppelin közösen korrigálta, s természetesen más alakúak is lettek a Zeppelin-féle szerkezetek. Fő előnyük azonban az volt, hogy az utazásra szánt időt többnyire a levegőben töltötték...

1851-től kezdve rendeztek Európában világkiállításokat, a legnagyobbat talán 1900-ban Párizsban, amely sikeres lett, mert vagy 40 millióan látogatták meg. A magyarok önálló pavilonnal vettek részt a kiállításon, s már önálló államként mutatkoztak be. Történelmi palotát építettek erre az alkalomra. Itt mutatták be – történeti megemlékezésként – a Bánki–Csonka-féle 1893-as porlasztót, s a Jedlik-féle 1861-es dinamót is, amelyek ipari hasznosítására nemigen került sor.

Díjat kapott viszont az Európában jól ismert Láng gépgyár 1200 lóerős gőzgépe, a MÁV gépgyár gyorsvonati gőzmozdonya, a Déri–Bláthy–Zipernowsky-féle váltakozó áramú motor, továbbá a Bánki-féle benzinmotor. Díjat kaptak a magyar elektromos berendezések, a Bodola Lajos tervezte és Süss Nándor kivitelezett szintezőműszer, valamint Eötvös torziós ingája, továbbá a Schlick-féle Vasöntöde és Gépgyár, a Vulkán gépgyár, az Accumulator Rt., a Kölber kocsigyár, a Földalatti Villamosvasút Rt., a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., a Hernádvölgyi Magyar Vasipar Rt., a Budapesti Szivattyú- és Gépgyár Rt., a Budapesti Vaspálya Társaság, a Virág–Pollák gyorstávíró, a Pozsonyi Kábelgyár Rt. és a győri Magyar Vagon és Gépgyár Rt. Díjat kapott Pekár Imre, továbbá a kisbéri, bábolnai, mezőhegyesi, fogarasi mének és a magyar erdészeti kiállítók.

Nagydíjat kapott Jungfer Gyula műlakatos 7,5 tonnás díszes kapujáért, amelyet a Budavári Palota számára készített. Díjat kaptak a Zsolnay-féle eozinmázas termékek is. Budapest elnyerte a Nemzetek Nagydíját.

És ami nagyon fontos: a felsorolt gyárak és termékeik még jó ideig ott maradtak az élvonalban...

Az Eötvös-inga világhódító útja ekkor kezdődött. A Virág–Pollák gyorstávíró viszont oly gyors volt, hogy bevezetésére akkor nem került sor. Pekár Imre módszere, a pekározás a világ számos malmában bevezetésre került, s úgy tűnik, hogy a módszer különböző nyelvű szakkifejezései mindegyikében megmaradt Pekár neve, ami önmagában is világsiker.

Nem is beszélve a Zsolnay-féle fémfényű eozinmázas termékekről, amelyeket máig csodálattal nézünk, s tudjuk, hogy e módszer kémiai alapjainak kidolgozásában a műegyetemi professzor Wartha Vince is részt vett (az ő felesége volt az első diplomás magyar orvosnő, Hugonnay Vilma).

Ebben az évben állították elő a műselymet, elkészült a Parsons-féle gőzturbina, Edison megpróbálta kombinálni a kinematográfot és a gramofont, ebben az évben szerelnek először kormányrúd helyett kormánykereket a gépkocsikba.

1900-ban indult útjára a genetika tudománya, de Vries ekkor tett közzé mutáció-elméletét, ami lényegében a mendelizmus újrafelfedezése volt. Az ősfejlődéstan egyik nagy vitájára is 1900-ban került sor, a német anatómus, Gustav Schwalbe ekkor tisztázta a Neandervölgyi ősembernek a helyét az emberré válás sorában, erről írt munkája a következő évben jelent meg nyomtatásban. Ebben az évben határozta meg a fehérjék és a nukleinsavak természetét Emil Fischer német vegyész. Így ezt az évet tekintik a molekuláris biológia kezdetének is.

Nagy ünnepe ez a tudománynak, hiszen 1900-ban nyílt meg Párizsban a Pasteur-kórház, s mondhatni, hogy ezzel a mikrobiológia kutatása újabb komoly alapra helyeztetett. A feltételes reflexek kutatásában is új utak nyílnak, gondoljunk csak Pavlov ez idő tájt végzett kísérleteire. Landsteiner ekkor kutatja a vércsoportokat, s a következő évben jelenik meg dolgozata az A, B, AB és 0-s vércsoport megkülönböztetéséről. Ebben az évben végzi híres maláriakutatásait Robert Koch Holland-Indiában és Új-Guineában.

Minden modern tudomány 1900-ban kezdődött, ekkor jelent meg Sigmund Freud nagyhatású könyve, az Álomfejtés is. Az etnológia tudományának szintén kulcsfontosságú éve volt ez, hiszen a skót James G. Frazer ekkor adta közre Az aranyág című alapművének első változatát (ez később magyar fordításban is megjelent).

Természetesen a földrajzi felfedezések tovább folytatódtak ebben az évben is: Sven Hedin ekkor járt Tibetben (műve ugyancsak olvasható magyarul), Stein Aurél eljutott Belső-Ázsiába, többen is eljutottak Grönlandra, az északi sarkvidékre és a déli sarkvidékre, sajnos nem mindnyájan tértek vissza szülőföldjükre.

Az Akadémiák Nemzetközi Szövetsége szintén 1900-ban alapíttatott, első nagygyűlésük Párizsban volt a következő évben, ezek a Magyar Tudományos Akadémiát a vegyész Than Károly és a nemzetközi hírű orientalista Goldziher Ignác képviselték...

1900-ban volt az a híres matematikai kongresszus, amelyen Riemann ismertette azokat a megoldandó matematikai problémákat, amelyeket az akkoriakra hagyományoztak a korábbi századok. És bármilyen furcsa, a XX. század első felének matematikája szinte teljes egészében a Riemann által kiemelt problémák megoldására épült, s szerencsére ezek közül jónéhány meg is oldatott ebben a században...

Dr. Gazda István

  színkép