keresés

A filmművészet tragédiája
Mozivászon

Kölcsey, Széchenyi és a többi, a kultúrát és a magyarság sorsát szívén viselő, jó értelemben vett „nagy magyar” forogna a sírjában, ha látná, mivé lett a magyar filmművészet – ez volt az első reakcióm, amikor a szerkesztő arra kért, próbáljam meg „magyarkultúra-naposra” venni az e heti Mozivásznat. Az évek során ugyanis a kultúra támogatására (is) hivatott állami apparátus a szó szoros értelmében ellehetetlenítette a filmgyártást vagy, ha úgy tetszik, filmművészi kinyilatkoztatást. Azét a filmművészetét, amely Oscar-díjat, Ezüst Medve díjat, Arany Pálma díjat és számtalan más nemzetközi filmes elismerést szerzett az országnak.

Jankovics Marcell Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar rajzfilmrendező, grafikus 2011-ben mutatta be a több mint húsz évig készített, Az ember tragédiája című animációs filmjét, amely átvitt értelemben akár a magyar filmművészet tragédiájáról is szólhatna. A János vitéz, Fehérlófia, illetve Magyar népmesék című sorozat révén is ismert rendező Madách Imre monumentális színdarabját, a világtörténelem színpadán végigbotladozó Ádám történetét a maga sajátos látomásos költészetével filozofikus álomvilággá alakítja. Jankovics Marcell ugyanis nemcsak illusztrálta és megrendezte, hanem újra, illetve át is értelmezte az aktualizáló újragondolást követelő drámát – az egyes színeket a bemutatott kor technikáival jeleníti meg, így nem válik a madáchi színdarab puszta tükrözésévé. Az athéni szín például a görög amforák festését idézi, a konstantinápolyi a freskókat, a prágai a középkori kódexek tekergő feliratait és impozáns iniciáléit, a falanszter pedig a pop-artot és a képregényeket.

A film sajátos képi világa, a Jankovics Marcell-féle „vonalak” olyan hatásosra sikeredtek (az élet fájából átlényegülő első emberpár, az egyiptomi piramisok köveivé átformálódó rabszolgák stb.), hogy a szimbólumoktól és metaforáktól hemzsegő alkotás némafilmként is megállná a helyét. Persze, az egész művet zeneileg összefogó, Mozart-Requiem azért megéri a dolbyhatást, még akkor is, ha január 22-én általában Egressy Béni akkordjai csengenek a fülünkbe.

Nem kell eljutnia a nézőnek a jól ismert, „Mondottam, ember: küzdj, és bízva bízzál!” mondatig ahhoz, hogy beleszeressen Jankovics Marcell animációjába, azonban a film csöppet sem rövid „játékideje”, az egyes „kudarctörténetek” alatt többször felteszi magában Ádám kérdését: „Megy-é előbbre majdan fajzatom?”. A fekete-fehér falansztervilágban inkubátorban fekszenek a csecsemők, fejhallgatójukban pedig a relativitáselméletet hallgatják. Igen, Ádám, eddig mentünk.

  színkép