Az év első napján a japánok számára a napkelte látványa a legfontosabb. Ezért, aki teheti, le sem fekszik, hogy reggel hétkor, amikor megjelennek a felkelő nap első sugarai, láthassa azokat. Ha borús az ég aznap, felhők takarják el a napot, nagyon szomorúak a japánok. De ma már ez sem olyan nagy gond, hiszen a televíziónak és az élő közvetítéseknek köszönhetően is megtekinthető, a napsugarak hogyan győzik le a sötétséget.

Hayashi Akio marosvásárhelyi lakos, közel tizenöt éve él Erdélyben, ide köti minden, ami fontos az életében: család, karrier, sikerek, örömök és bosszúságok, megvalósítások és megvalósításra váró tervek, elképzelések. Szívesen mesél szülőhazájáról, és bár azzal kezdi, hogy ott minden más, mégiscsak a hasonlóságoknál lyukadunk ki folyamatosan. Melyik volt a legemlékezetesebb szilveszteréjszakája, kérdem vásárhelyi japán beszélgetőpartneremtől.

A szászcsávási, mondja, amikor régi szokás szerint, tüzes kereket gurítottak. Japánban harangot kongatnak, szám szerint 108-szor, mert úgy tartják, ennyi rossz lakozik az emberben, amelyet ki kell kergetni, hogy aztán megtisztult lélekkel fogadhassa az új esztendőt.

„A régi japán hagyomány szerint tavasszal volt az újév, eredetileg a karácsonyt is augusztusban ünnepelték, a csillagok állása alapján” – magyarázza Hayashi Akio, hozzátéve, hogy ma már a régi szokások kihaltak, vagy kihalófélben vannak, ott is üzletté vált az ünnep, a bevásárlásról, a drága ajándékokról, a költekezésről szól minden.

„Gyerekkoromban összegyûltünk a nagyszüleimnél, az egész nagy család, felnőttek és gyerekek együtt ünnepeltünk. Lovat is vágtunk, és nyersen ettük a húsát, ugyanis a lóhús, ha megfőzik, kemény lesz. Gyömbérrel, szójaszósszal fûszereztük, nagyon finom volt” – idézi fel gyerekkori élményeit Akio, a néptáncos és népzenész, eredeti foglalkozása szerint mérnök.

Fotó: Antal Erika

A Marosvásárhelyen élö Hayashi Akio szerint a régi szokások ma már Japánban is kihalófélben vannak, ott is üzletté vált az ünnep

„Japánban minden sokkal egyszerûbb, az ételeknek a tálalására, a látványára sokkal nagyobb gondot fordítanak, mint az ízére. A háziasszonyok sok ételt főznek, hogy január 2-ig ne legyen gondjuk. Az egyik legismertebb japán ünnepi étek a rizsből készült mocsi, amelyet egy nagy, dézsaszerû faedényben készítenek, csapkodják, kavarják, forgatják, amíg az teljesen pépes-nyúlóssá válik.

A mocsit többnyire csak úgy, egyszerûen fogyasztják, de fûszerezve, cukrozva, levessel, különféle mártásokkal színezve, tengeri fûvel kombinálva is a legnépszerûbb étkek egyike. Nem hiányzik a hal, a zöldség és a gyümölcs sem az asztalról, de minden egyszerû, nincs túlízesítve. December 31-én a spagettihez hasonló, tengeri fûvel megszórt ételt esznek. A lényege az, hogy minél hosszabb legyen és ne szakadjon el. Ennek érdekében szippantgatva, szürcsölve eszik, hogy az életük is hosszú legyen, mint a tányéron a szoba.

Az ismert japán ital, a rizsbor, vagyis a szaké, amelyből mindenki iszik, a kisgyerekek is egy gyûszûnyit. Január elsején az a szokás, hogy a házigazda köszönti a vendégeit, a családtagok, barátok, ismerősök vagy ismeretlenek még a szokásosnál is udvariasabbak egymással. Még a nyelvezet is más, amit ilyenkor használnak, hiszen az udvariassági formáknak három-négy nyelvváltozata is létezik – magyarázza a Hayashi család feje.

„Japánban annyira udvariasak, hogy semmire nem mondanak nemet. Ha valamire rákérdeznek, nem mondhatom, hogy nem, azt mondom, igen és aztán megpróbálom körbeírva tudomásukra hozni, hogy én épp az ellenkezőjét gondolom” – veszi át a szót Kinga, Akio felesége, aki személyesen is átélte az udvariasságnak és udvariaskodásnak ezeket a formáit. „Ha Európába jönnek a japánok, fellélegeznek, hogy itt nekünk milyen könnyû a kommunikálás” – teszi hozzá Kinga.

Kakizome, sisimaj

Erdélyben és egyes magyarországi vidékeken is szokás a busójárás, vagyis az év első napján kecskének öltözve, furulyával, dobbal felszerelkezve járják végig egy-egy település utcáit, be-betérnek a házakhoz, családtagokhoz, ismerőshöz, baráthoz jókívánságot osztani, illetve elüldözni a gonoszt. Japánban oroszlánnak öltöznek és sisimaj névvel illetik a hasonló szokást.

A házigazda behívja a táncoló, zenélő, éneklő mesefigurákat, a gyerekeknek aprópénzzel vagy kisebb ajándékokkal kedveskedik. Japánban különféle játékokat játszanak ilyenkor. A kakizome a tollaslabdához hasonlítható, csak deszkalapokkal és olyan fagolyóval játsszák, amelyre tollakat ragasztanak. Aki veszít, annak az arcára fekete festékkel valami vicceset rajzolnak.

Ez inkább a lányok elfoglaltsága, meséli Akio, a fiúk pörgettyûznek, sárkányt eregetnek. Régebb papírból készítették, kézzel rajzoltákfestették, ma már üzletből veszik a mûanyag, gyári készítésû pörgettyûket, sárkányokat. Az ünnep január 15-ig tart, akkor a farsangi szokáshoz hasonlóan elégetik a telet.

A három japán-magyar kislány: Jácint–Yuuka, Ágota–Haruka és Ráchel– Aska érdeklődve figyeli a Japánról szóló beszámolót. A két nagyobbik már járt apja szülőhazájában, bár Ágota annyira kicsi volt még, hogy emlékezete nem őrzött meg majdnem semmit az ottani élményekből. „Nehéz eljutni oda, messze van, és sok pénzbe kerül, különösen öt személynek” – magyarázzák a szülők.

„Nincs honvágyam, megszoktam és megszerettem itt. Az életem alapja itt van, Japánban már úgy érezném magam, mintha csak kirándulnék” – magyarázza Akio, aki most éppen a Marosvásárhelyi Színházmûvészeti Egyetem első éves hallgatója a magyar nyelvû zenepedagógia szakon.

„Zenét csak az általános iskolában tanultam, Kodály-módszerrel, és öt-hatféle hangszeren is kötelező volt tudni játszani. Japánban a matematikát is hangszerrel tanítják. Ennek ellenére nehéz az egyetem” – ecseteli Akio, akinek nemcsak a zenével és zenetudománnyal, de a magyar nyelvvel is meg kell birkóznia. Hiszen a konyhanyelvet már elég jól beszéli, de a tudományos nyelvet csak most kezdi elmélyíteni.

Meséli, hogy Japánban kötelező az angol, egy kicsit németül is tudott, mikor Erdélybe jött, de a magyar, az semmihez, egyik nyelvhez sem hasonlítható. Talán leginkább a japánhoz, legalábbis sokkal inkább, mint az angolhoz. De hogy van-e olyan magyar ember, aki tökéletesen ismeri a magyar nyelvet, a helyesírást és annak összes nyelvtani szabályát? – nagy dilemmája ez Akiónak, aki igazat ad nekem, hogy nem elég a szabályokat megtanulni, rengeteget kell olvasni is ahhoz, hogy a helyesírást tökéletesen elsajátíthassa valaki.

A japán nyelvvel is hasonló a helyzet: nemcsak tanulni kell japánul, de a gondolkodást, az életfilozófiát is el kell sajátítani, a kultúrát is meg kell ismerni. „Göncz Árpád volt magyar államelnök fiát hallottam japánul beszélni, aki középiskolai tanár Japánban. Olyan tökéletesen beszélt, hogy nem jött, hogy elhiggyem, hogy magyar” – idézi fel a kölcsönös nyelvtanulás során tapasztalt élményeit Akio.

A japán mérnöknek a felkelő nap országában a néptánc volt a hobbija. Balkáni, kelet-európai táncokat tanult, főleg görögöt, amikor elhatározta, hogy meglátogatja Görögországot és „élő” kapcsolatot létesít egy ottani néptáncegyüttessel. Sok munka révén gyûjtötte össze a pénzt a repülőjegyre, aztán a véletlen úgy hozta, hogy amikor indult volna, a görög néptáncegyüttes éppen Marosvásárhelyen lépett fel.

Így érkezett meg legelőször 1992-ben Budapestre, ahonnan kölcsönautóval jött a vásárhelyi néptáncfesztiválra. A következő évben is jött, aztán 1994. márciusában végleg megérkezett. Az elmúlt 14 év alatt két-három alkalommal járt hazájában, ahol először meghökkentek a döntésétől, majd elfogadták azt.

„Szászcsávásra mennék szívesen új évet köszönteni, mert most értem igazából, az egyetemen tanultak alapján, hogy mit is szoktak ilyenkor a templomban énekelni. De annyi még a tanulnivalóm, hogy azt hiszem, itthon maradunk, itthon is jó lesz” – válaszol kérdésemre, hogy hol lenne a legideálisabb a szilveszter.

Nem Japán, nem a felkelő napsugarak bûvölete, hanem egy kis erdélyi falu, mint Szászcsávás vagy Nyárádselye például, ahová egyszer azért mentek ki az óesztendőre, mert hallották, hogy ott pálinkás teát szoktak inni. Meg is kóstolták, jó volt, csak ha az ember többet iszik belőle, megárt.

De ugyancsak szép emlékként maradt meg Szolokma is, amely annyira csendes, félreeső apró kis falu, hogy észre sem vették, hogy elmúlt az éjfél. Gernyeszeghez is maradandó emlék köti a Hayashi-Kelemen családot, de emlékezetes az a szilveszteréjszaka is, amelyet a mezőn töltöttek, két falu határában.

„Ez a mostanában divatos, petárdás, csattogtatós szilveszter idegen számunkra. Ezért jó valahová elmenni, ahol csend van, vagy ahol még élnek a hagyományok” – magyarázza Akio, aki másfél évtizedes itt-tartózkodása alatt sok erdélyi falut összejárt, néptáncot gyûjtött és tanított, fesztiválokon, tánctalálkozókon gyarapította tudását, illetve adta tovább azt.

Sok faluban fel sem tûnt, hogy nem e vidékről való. „Sokan meglepődtek, amikor megtudták, hogy japán vagyok. De gyakran megtörtént, főleg a Csángóföldön, Moldvában, hogy azt hitték, Japán egy falu a közelből, és csodálkoztak, hogy miért mondom, hogy én japán vagyok” – idézte fel élményeit a japán-magyar táncos.

Fotó: Antal Erika

Hayashi Akio marosvásárhelyi lakos, közel tizenöt éve él Erdélyben, családjával együtt

Japánul a Waldorf-óvodában

Mégsem élhet úgy valaki, hogy japán mivoltát teljesen elfeledje – próbálom provokálni furcsa nevû ismerősömet. „Nem is, hiszen a Waldorf-óvodában az idei farsang Japánról szólt. A szülők is bekapcsolódtak a tevékenységbe, gyerekeiknek japán ruhát varrtak, az óvodában japán sarkot készítettek.

A kicsikkel Akio végig japán nyelven beszélt, és japán néptáncot tanított nekik. Végül szinte minden japán tárgyunkat bevittük az óvodába erre az időszakra” – meséli Kinga, aki szintén megtanult japánul férje kedvéért, hogy annak távoli szülőföldjén könnyebben kommunikálhasson férje szüleivel, rokonaival, a barátokkal, ismerősökkel.

„Én ott is otthonosan érezném magam, bárhol boldog lennék, ha a családommal együtt lehetek” – válaszol a feleség, arra a kérdésemre, hogy ha egyszer Akiónak az az ötelete támadna, hogy költözzenek Japánba, mit tenne. A gyerekek még nem tudnak a számunkra szokatlanul csengő nyelven, de az írással már próbálkoznak.

Nagyszülőknek címzett üdvözletekre ráírják nevüket a sajátos, nagy odafigyelést igénylő betûkkel is. „Azt nem tudom felsorolni, mi mindent jelent a gyerekek neve. Kívülálló nem is tudja elképzelni, hogy a képírásos szövegben mennyi minden rejlik, mert attól függően, hogy miképpen írjuk le, hogy összekapcsoljuk-e az ábrákat, vagy csak egymás mellé illesztjük, esetleg egymástól távolabb azokat, hogyan változik a szó értelme is. Egész koncepció áll mögötte” – válaszol kérdésemre Akio, mikor a kislányok nevének jelentését firtatom.

December a legsietősebb hónap

Megrészegednek-e a japán emberek szilveszterkor? – teszem fel a banális kérdést Akiónak, aki mosolyogva válaszolja, hogy ha valaki két-három pohár szakét iszik, azon meglátszik az alkohol hatása. Valóban munkamániások a japánok? – forszírozom tovább. „Nem azok, nincs más választásuk, dolgozniuk kell” – kapom az újabb udvarias választ. „Nem pénzért dolgoznak, ott a munka nincs megfizetve, hanem mert lelkiismeretesek és szeretnek dolgozni” – tudom meg.

December, vagyis japánul sivászu, az a hónap, amikor „sietnek a tanárok” – vagyis mindenki igyekszik behozni lemaradásait, befejezni az az évi feladatait. Régi szokás szerint mindenki január elsején lesz öregebb egy évvel, tehát valamennyien akkor ünnepelték a születésnapjukat is. Január 2-a mindennek a kezdete, fekete tintával szerencsebetûket, rövid mondatokat írnak, hogy a gonosz elkerülje őket, szerencsések legyenek, egészségesek és hosszú életûek.

Tûzkerékgurítás vagy harangkongatás, kecske- vagy oroszlántáncoltatás, családias hangulat vagy baráti összejövetel, a kelő nap sugaraiban gyönyörködni vagy egy falu csendjére figyelni, Erdélyben vagy Japánban búcsúztatni az óesztendőt és ünnepelni az új évet – talán egyre megy. Ha mindenki arra összpontosít, hogy a következő év jobb legyen, mint az előző.

Hozzászólások

Hozzászólni csak regisztrált és bejelentkezett felhasználónak lehetséges. Ön nincs bejelentkezve.

Jelenleg nincs hozzászólás ehhez a cikkhez!