Diana hercegnőről rengeteg fénykép, újságcikk, könyv látott már napvilágot, nem véletlen tehát, hogy a hozzá legközelebb álló személy, testvére, Charles úgy gondolta, jó volna végre valami valót, valami igazit bemutatni, amivel húga emléke előtt méltóképpen tiszteleg. Ezért hozott létre a családi birtokon, Althorpban egy kiállítást, melyet 2003-ban külföldi útjára indított, hogy olyanok is találkozzanak a hercegnő emlékével, akik a család birtokára talán soha nem jutnának el.

A Diana: a celebration című tárlat több mint 1,8 millió látogató után most, Európában először, a budapesti közönség előtt mutatkozik be, s látható egészen május 3-ig a Károlyi– Csekonics Rezidencián, ahol a hangszórókból Elton John hangja szól, hogy az elkerülhetetlen véget, már a belépés pillanatában érzékeltesse.

A kiállításnak helyet adó patinás rezidencia első pillanatban kitűnő választásnak tűnik. Nehéz drapériáival, faragott tölgyfalépcsőjével megadja a kellő hangulatot, s a látogató számára olyan, mintha a Spencer-villában járna.

Fotó: Kánya Gyöngyvér

A látogatók először a családi ékszerekkel – így a képen látható arany- és ezüst foglalatú Spencer tiarával – ismerkedhetnek meg

Éppen ezért nem is tehet mást, mint hogy méltóságteljesen vonul fel a vörös szőnyegen a rezidencia emeletére, hogy aztán, bánatára, az illúzió gyorsan elillanjon. Hiszen nem egy hatalmas terem, hanem egy szűk folyosó vár rá, igaz Charles Spencer üdvözlő soraival, aki biztosítja arról, hogy az utazó kiállítás mellett a Spencer család teljes mértékben kiáll.

De a kicsit hosszúnak tűnő és nagyon szűkös folyosót elhagyva, végre ismét valami csillogót pillanthatunk meg. Nem más ez, mint Lady D. gyémánt–ezüst–aranytiarája, amely egy bársonypárnán pihen. A kiállítás tehát a Spencerek és a csodálatos althorpi ház bemutatásával kezdődik, amely közel ötszáz éve az ő tulajdonuk.

A fotók káprázatos enteriőröket tárnak elénk, miközben rajzokon megcsodálhatjuk a hercegnő felmenőit, kiemelten érintve a Spencer nőket, akiknek ékszereit – gyémánt nyakéket, kereszt alakú függőt és több mint százéves brossokat – vitrinekben láthatjuk.

A következő terem már végre a kislány Dianáról szól, aki 1961. július 1-jén, a királynő sandrighami birtokán álló Park House-ban született, Johnnie, a hetedik Spencer gróf egyetlen fia és neje, Frances gyermekeként. Ekkor még nem sejthetjük, de a kiállítást végigjárva kiderül, hogy ez a legszemélyesebb terem, itt érezhetjük magunkat a legközelebb a későbbi walesi hercegnőhöz és anyához, aki itt, egy családi videofelvételen csetlő-botló, önfeledten rohangáló és bohóckodó gyermekként tűnik fel.

Ebben a teremben vannak legkedvesebb játékai, a kockás béka, amely sokszor még felnőtt korában is vele utazott, egy több nemzedéken át használt piros játékautó, fényképalbumok és szüleinek címzett első levele, a féltve őrzött balettcipő és iskolai egyenruhája is.

További életéről a Károly herceg előtti időkről csupán egy tábláról olvashatunk. Ebből kiderül, hogy a leányiskolákban töltött évei után Diana nevelőnőként dolgozott, majd 1978 őszén elvégezte Mrs. Russel főzőtanfolyamát, a következő évben pedig édesanyja vásárolt neki egy lakást, ahol a barátnőivel együtt lakott.

1979 áprilisában éppen a pimlicói Young England óvodában volt segédóvónő, mikor élete, és a mi utunk is, a „tündérmese” felé vette az irányt. A szerelemről azonban csak néhány fénykép árulkodik, egy kézcsók, egy ölelés, illetve ismét egy tábla, amely arról mesél, hogy Diana és Károly egy hétvégi vadászkiránduláson találkozott először, 1977 novemberében, ám Károly csak 1980 júniusában hívta meg a lányt egy pólómérkőzésre, ami románcuk kezdetét jelentette.

Majd megtudhatjuk, hogy mindössze egy rövid kérés, „Légy a feleségem” hangzott el 1981. február 6-án a windsori kastély gyermekszobájában, mire az ifjú Diana először „nevetőgörccsel”, majd igennel válaszolt.

A kiállítás harmadik terme, középpontban a hatalmas krinolinszoknyás ruhával, már a királyi esküvőt hivatott bemutatni, azt az eseményt, amelyet becslések szerint egymilliárd ember követett végig a televízió képernyőjén. A teremben levő kivetítő is ezt a Szent Pál-székesegyházban, 1981. július 29-én tartott szertartást játssza újra és újra, de a szem erről a sokat látott felvételről, inkább a csodálatos buggyos ujjú menyasszonyi ruhára siklik, amely kétségkívül a kiállítás leghíresebb darabja.

Az esküvői ruhát különleges selyemtafotából egy akkoriban ismeretlen pár, Elizabeth és David Emanuel tervezte, akik a XIX. századi viktoriánus kor divatját tündérmesei elemekkel ötvözték. A ruha elengedhetetlen eleme a csillogó csipkével díszített és szegett, majdnem nyolc méter hosszú uszály, amely hosszabb, mint bármelyik eddigi királyi esküvőn, s amely igazán felejthetetlenné tette a látványt.

Természetesen a kézzel hímzett és apró gyöngyökkel készített fátyol, valamint a hajladozó lombot, tulipánt és csillag alakú virágokat formázó arany- és ezüstfoglalatú Spencer-tiara is a ruha mellett kapott helyet, csakúgy, mint a szigorúan lapos talpú, gyöngyházlapokkal díszített selyem menyasszonyi cipő. A következő rövid folyosó már a ruhák galériájába vezet, itt huszonnyolc, a kor híres divattervezője által megálmodott kreáció látható.

S bár a hercegnő egyszer megjegyezte, hogy jobban örülne, ha dolgozó nőként gondolnának rá, és nem divatbábként, mégis tagadhatatlan, hogy imádott öltözködni, szenvedélye és kötelessége is volt a ruházkodás. A vitrinek mögé zárt kreációk a nyolcvanas évek elejétől egészen az utolsó nyilvános szerepléséig felfedik „Anglia Rózsájának” öltözködési stílusát és annak változását, azt, hogyan lett a fiatal lányból magabiztosabb, érett nő, aki egykor ezekkel a ruhadarabokkal divatot diktált.

Fotó: Kánya Gyöngyvér

A hatalmas krinolinszoknyás esküvői ruha. Az eseményt becslések szerint egykor egymilliárd ember követte végig a televízió képernyőjén

A kiállítás következő hosszú egységét, azonban olyan jó volna feledni. A színpompás kosztümök és estélyik után ugyanis, egy modern, szűk és sötét lépcsőházba vezet az út, hogy jó néhány kanyar megtétele után leérkezzünk a rezidencia halljába, ahol Diana hírnevét a jó ügy szolgálatába állítva kampányol azokért a célokért, amelyekben hitt.

A „szívek királynője” 1996-ban döntött úgy, hogy visszavesz egy kicsit a munkából, s a több mint száz helyett, hat szervezetre koncentrál. Például a Lepramisszióra, a Nemzeti AIDS Alapítványra, és mivel a balett volt az egyik nagy szenvedélye, az Angol Nemzeti Balettre.

Halála után a munka tovább folytatódik – így ebben a teremben megismerkedhetünk az általa létrehozott és támogatott alapítványokkal és ügyekkel, valamint a Diana Walesi Hercegnő Emlékalapítvánnyal is, melyet néhány nappal a hercegnő tragikus halálát követően, 1997 szeptemberében hoztak létre, s amelyet a kiállítás bevételei is segítenek.

Miközben nézzük a hercegnő Angolában, Brazíliában, Pakisztánban készült fényképeit, már érezzük, hogy csupán az elkerülhetetlen vég van hátra. Az utolsó- és egyben legszomorúbb terem – a tiszteletadás címet viseli, és Diana halálának állít emléket. A hangszórókból Elton John Candle in the Wind című dala szól, a hatalmas kivetítőn pedig az 1997. szeptember 6-i búcsúztatás képsorai villannak fel, a Buckingham-palota előtti virágtenger, a Mummynak címzett levél, majd a Westminster apátságban tartott szertartás.

A család se nem ítélkezik, se nem elemez, csupán a tényeket közli: harminchat évesen Diana a párizsi Pitié Salpetriere kórházban hunyt el, 1997. augusztus 31-én. Egy autóbalesetben sérült meg, melyben társa Dodi Al-Fayed és sofőrjük, Henri Paul is életét vesztette. A felvétel végső nyughelyéről az althorpi birtok ovális taván fekvő kis szigeten a terem egyik falát szinte teljesen befedi, míg a másikon – kinagyítva – Spencer gróf gyászbeszéde olvasható.

S bár mindez megható, s valóban szívből jövő, rám mégis az a kertben ugrándozó kislány tette a legnagyobb hatást, akinek még vidám mosoly ragyogott az arcán.

Hozzászólások

Hozzászólni csak regisztrált és bejelentkezett felhasználónak lehetséges. Ön nincs bejelentkezve.

Jelenleg nincs hozzászólás ehhez a cikkhez!