keresés

Egy fordítás jelen idejéről

Ismertem, sokszor hallottam a hangját élőben. Sadoveanu itt most így beszél magyarul:

„Ama Áldozócsütörtök napján a neamţi monostor búcsújára nagyszámú pórnép gyülekezett össze a barátok udvarain és a klastrom falai körül. Sokan azért jöttek, hogy szentbeszédet hallgassanak; mások, hogy áldásra járuljanak vagy a szent kenyérből részesüljenek. Voltak olyanok is, akik hidegrázás ellen kerestek cédulát, néhányan pedig eszelős asszonyaikat hozták el, hogy a ráolvasás adományával megáldott barátok csuhájától érintessenek. Kiváltképpen ismert vala csodálatos orvoslásairól Iosif testvér, a kolostor apátura. Híre nemcsak Moldvában terjedt el, de eljutott Lengyelföldre és Oroszországba is. Az összesereglett hívek azt is tudták, hogy bőven lesz részük ételben-italban, mert a kolostor vendéglátó nagylelkűségének híre csorbítatlanul tündökölt. A bojár urak buzgósága és a fejedelmek kegye gazdagon ellátta földi javakkal e szent hajlékot; a hegyekben évelő turmák, a dombokon viruló szőlők és a Prut vize mellett elterülő szántott földek Isten kegyelméből lehetővé tették, hogy nagyobb sokaság is jóllakhassék, mint az, amely Krisztus Urunk 1469-ik esztendejének ama áldott májusi napján ott összegyülekezett.”

Nyilvánvaló, hogy egy román történelmi regényről, ennek is a magvas, költői szépségű bevezetőjéről van szó, moldvai hangulattal.
Nos, feltűnik benne egy román szó, a turma, amely persze juhnyájat jelent...

Mielőtt tovább mennék, jeleznem kell, hogy ennek a szóhasználatnak a megmagyarázása elvi fontosságú, s e tanulmánynak az elejére kívánkozik.

1951 őszén – harminckét éves voltam – azzal az indokolással rúgtak ki a bukaresti Állami Könyvkiadó magyar szerkesztőségének az éléről, hogy nacionalista szellemben végzem munkámat és büszkélkedem burzsoá műveltségemmel. Ma elhiszik-e nekem, hogy azok az „aktivisták”, akik engem a kommunista párthatóságnál, majd a szekunál feljelentettek, s közülük az egyik elfoglalta a helyemet, Flaubert nevét úgy ejtették ki, hogy F-1-a-u-b-e-r-t, Balzac nevét cé-vel fejezték be és – last but not least – Madách nekik Madák volt? (Egyébként nagyon igaz, hogy Isten nem ver bottal! Előbb említett „kitúróm” börtönben fejezte be életét.)

Nehéz esztendők vártak reám. Próbálkoztam ezzel-azzal, hogy eltarthassam a családomat; a helyzetemet csak súlyosbította, hogy rögtön elvették a telefonomat – mert ez is a büntetésemhez tartozott az akkori felfogás szerint: hogy így is megalázzanak! Volt egy régebbi szerződésem Ion Slavici-kisregények tolmácsolására, ezen is még bütykölnöm kellett; s ezt szívesen is csináltam, mert – a mai napig – nagy írónak tartom Slavici-ot, bizonyos tekintetben európai jelentőségűnek, amennyiben írásai érdekes bepillantást nyújtanak az erdélyi román nemzetiség életébe, az Osztrák–Magyar Monarchia idején. (A kötet meg is jelent két év múlva.) Tehát tettem-vettem, szaladgáltam, próbáltam elhelyezkedni a „munka mezején” (ismerős-e még ez a kifejezés?), de sikertelenül.

Tudtomon kívül történt, meglepetésszerűen, hogy jóakaratú barátom (és volt kiadói kollégám), Szemlér Ferenc közbenjárására a bukaresti Irodalmi Kiadó elhatározta, hogy megbíz Mihail Sadoveanu Fraţii Jderi című történelmi trilógiájának a fordításával, és erről levélben értesített. Úgy emlékszem, hogy a szerződést 1952 őszén írtuk alá.

(Szemlér Ferenc... Előttem van szép, férfias arca, nemcsak az emlékezetemben, hanem dedikált fényképén is, amellyel megajándékozott. Egy-két jelzővel nem lehet elintézni költői-írói és emberi jellemvonásait. Gondolom, eljön végre az objektív „kerekasztalok” ideje, amikor majd én is megszólalhatok a baráti őszinteség jegyében. Addig is szeretettel gondolok rá.)

Zsebemben a szerződéssel hazajöttem, leültem ócska, billegő íróasztalomhoz, és lefordítottam a mű legelső szakaszát, ahogy az fentebb olvasható; nem kismértékű érzelmi hullámzás közepette, mert Kós Károlyt idéztem magamban, Gálok című, ma már kevéssé ismert regényének kalotaszegi világát, beszélgetéseimet Károly bácsival, valamint kisebbik fiával, Balázzsal, akit ma Kalotaszeg antropológusának is nevezhetnék, annyira ismerte ezt a dombos-pojánás-hegyes tartományt; így bukkant fel a turma szó a szövegemben... (A későbbi kiadások szigorú szerkesztői magyar megfelelőjére cserélték ki.)

De kezdeti lendületem lelankadt, mihelyt tanulmányozni kezdtem a trilógiát, és elolvastam a szerző 1934-ben megjelent Ştefan cel Mare-életrajzát is. Hamar megértettem, hogy ezt a gazdag, bőségesen ömlő, ironikus felhangokkal ékesített, régies ízű, mégis korszerűen csengő sadoveanui nyelvet a szó szoros értelmében újjá kell teremtenem magyarul: keleties zamatát csak így keverhetem ki.
Mi volt a lényegi, kulturális alapja ennek a felismerésnek? Az, amire még gimnáziumi éveim idején figyelmeztetett Makkai László, akkor még diák-történész, a kolozsvári Pásztortűzben, miután végiglátogatta a moldvai ortodox kolostorokat: hogy Bizánc öröksége számunkra egy más világ, amelyet mi nehezen érthetünk meg – ha egyáltalán megérthetjük. (Beszámolójának ezt a címet is adta: Két világ határán.) Leszögezem, hogy én ezt a tanítást soha el nem felejtettem, később sem, amikor közvetíteni igyekeztem a két kultúra között Csupán egy, de nem lényegtelen tartalmú példa: a „szent” jelzőnek élő emberekre vonatkoztatott, széles skálájú használata, ami – természetesen – stiláris problémákat is felvet magyarul. Emlékszem, kétszer egymás után újra elolvastam a szöveget, és közben jegyzeteltem. Rangok, címek, hivatali tisztek... az ortodox egyházi terminológia... és a hang, hogy megdobogtassa a szívünket, mintha Adyt hallgatnák, de a Károli-bibliát is megsejtve mögötte, néha katolikus aranyakat is lebegtetve. S ha így éreztem, hogy egy hét-próbás hozzáállást kívánó részhez érkeztem, abbahagytam a tanulást, és kidolgoztam a „leckét”, de úgy, hogy az eredményt véglegesnek tekinthessem. Mintha kőbe vésném a szavakat : ez volt a hajdani Moldva!
„Eme örömteli nap tiszteletére a Szent Szűz képét fehér fátylakkal ékesítették, amelyek tavaszi virágokként pompáztak a fáklyafüstben, a boltíves templomhajó homályában.

Miután hatalmasan fölzúgtak a zsolozsmák, és elhangzottak a kegyes megemlékezések, a fejedelem Ştefan Muşat vajda sírjához lépett, hogy gyertyát gyújtson a fejkőnél. A vajdafi és a bojárok szomorúságot tükröző orcával követték. A fejedelem orcája nem árult el szomorúságot, de lelkében az ősi krónika szavai zúgtak :
Ştefan Muşat vajda pedig megölé Ilieş Muşat vajdát;
És Ilieş fia, Roman vajda megölé az ő édes nagybátyját, Ştefan vajdát;
Roman vajdát pedig méreg vészejté el;
És Bogdan Muşat vajdát megölé az ő édes fitestvére, Petru Aron vajda;
Petru Aron vajdát pedig levágá Ştefan vajda, Bogdán vajda elsőszülötte...

A fejedelem megsimogatta gyermeke haját; amikor pedig Alexandrel vajdafi fölemelte szemét, atyja szeretettel reámosolygott”.
S miközben a fordító az irodalom és a történelem ilyesfajta, remekmívű összefonódásán tűnődik, bámulattal vegyes rokonszenvet érez a szálakat keverő mester iránt. Az én esetemben ez tulajdonképp már régebben elkezdődött, ez is gimnazista koromban, amikor kezembe került a Baltagul, A balta, amely akkori román tudásomhoz képest hihetetlenül nehéz olvasmánynak bizonyult. A komolyság, az indulatmentesség, a néma szeretet stílusának ezek a leglényegesebb és legvonzóbb tulajdonságai; lassú árként töltik el az olvasó értelmét-lelkét. Kétségtelen, hogy van mindebben némi fatalizmus is, ami jellemző a román szellemiségre, de ezt kiegyenlíti, sőt le is gyűri a – történelmi értékű – türelem, az optimizmus generátora.

Érdekes volt felfedeznem, hogy miként működött mindez a legnagyobb moldvai fejedelem világlátásában, a tizenötödik század második felében, az európai török agresszió heveny kialakulásának idején. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy erdélyiségem vezetett el ahhoz a felismeréshez, hogy Ştefan cel Mare a mérséklet politikájával, a húzd meg, ereszd meg játék ügyes alkalmazásával tudta elérni a térség viszonylagos stabilitását egy fél évszázadnyi „korszakra” – mert hosszú uralkodását valóban külön és nevezetes korszaknak tekinti a román utókor. Magyarországon ugyanekkor Mátyás király uralkodott. Kolozsvár szülötte megszervezte állandó jellegű zsoldoshadseregét, ezt tette Ştefan cel Mare is. Mátyás vajon helyeselte-e ezt? Azt hiszem, igen. Volt ugyan egy komoly összetűzése Ştefannal, amelynek a színhelyéről (Baia) sebesülten vonult vissza, de a magyar érdekeknek általában megfelelt az, hogy – Ştefan politikája folytán – a török nem tudta befészkelni magát a hadászatilag kulcshelyzetű Moldvában. Mindennek megvan a maga „levegője” a trilógiában!
Tehát tanulmányoztam a szöveget, jegyzeteltem, dokumentálódtam (néha nagyon óvatosan, ha egyházi dolgokról volt szó), de munkámnak igazából az adott lendületet, hogy Sztálin halála után (1953. március ) megmoccant körülöttem a világ ...

Nem tudhattam, nem is sejthettem, hogy mi lesz ebből a moccanásból, és meddig tart majd a hatása. De nem is érdekelt! Az anyagi gondok, a szeku zaklatásai tovább nyomasztottak ugyan, de ennek ellenére... szép volt a remény. Életem három fontos éve következett el: lefordítottam a Fraţii Jderi-t, abban a biztos és felemelő tudatban, hogy a román irodalom egyik főművét viszem közelebb a magyar kultúrához, s ezzel egy nemzedéki küldetést is betöltök. (A lendületemből arra is futotta, hogy esti „pihenő” óráimban megírtam A szerető című színdarabomat.) Szerencsémre a kéziratom 1956 szeptemberében nyomdába került, mert két hónappal később a magyar forradalom tragikus bukása újra lebénított lelkileg. Amikor kezembe vettem a vaskos kötetet, felfohászkodtam: bár ajánlhatnám ötven év múlva is a magyar olvasó figyelmébe... Ez a félszázad egy szempillantásnyi idő alatt eltelt! Sajnos, új kiadásban nem tehetem kirakatba (és ez nem rajtam múlt), de tessék megkeresni az antikváriusoknál, megérdemli! Ránduljon át vele Moldvába a mai nemzedék is, a Muşat-dinasztia vérzivataros történelmének idején, amelyből a mostaniak is tanulhatnak még valamit, ha jó1 odafigyelnek. S hátha akadna egy új kiadó is... Nincs semmiféle igényem, csak gondos szerkesztést kérnék – amire okom van, mert például ...

1974-ben a bukaresti Kriterion újra kiadta A Nyestfiakat, ezúttal három kötetben, a fordító utószavával. (Ezt talán még hasznosítani lehetne.) Nem sokkal előbb rámcsengetett egy szeku-ezredes, és megkérdezte, hogy szövegemben miért használom a Nági Izsván nevet? Először nem is értettem, hogy miről beszél; azután persze kiderült, hogy Ştefan cel Mare nevének a magyarítását kifogásolja... Próbáltam hivatkozni (magyar) nyelvi-történelmi hagyományainkra, amelyeknek értelmében lefordítjuk az idegen uralkodók nevét, de hiába. Rám parancsolt, hogy Izsvánt változtassam vissza Ştefanra. Meg is tettem, s közben törtem a fejemet, hogy vajon melyik „lektor “ jelezte ezt a névhistóriát a szekunak?

Néhány évvel később a budapesti Európa Könyvkiadó kötött velem szerződést egy új kiadásra, amelyet A Világirodalom Remekei sorozatába szánt, tizenötezer példányban. Tekintettel a sorozat jelentőségére, azt ajánlottam a szerkesztőnek, Belia Györgynek, hogy hasonlíttassuk össze újra a szöveget. Így kerültem munkatársi viszonyba Gelu Păteanu román műfordítóval és szerkesztővel. A hitelét az támasztotta alá, hogy remekmívű román fordításban szólaltatta meg Mikes Kelemen Törökországi leveleit, nyelvünk eme csodáját. Segítsége nagyon fontosnak bizonyult! (Fel is tüntettük munkatársi nevét az új kiadás belső címlapján.)

Ez a harmadik kiadás 1978-ban jelent meg Budapesten, két kötetben, Belia György utószavával. Alig pillantottam bele a szép, narancsszínű vászonnal borított könyvbe, mindjárt észrevettem, hogy a példányszám megjelölése téves: százötvenezer. Ám Belia Gyurka nagyot nevetett, amikor felhívtam... Kiderült, hogy az óvatosságáról híres könyvterjesztő, a Kultúra, csakugyan ebben a példányszámban rendelte meg, a könyvesboltok igényei alapján. Igen, a magyar olvasóközönség –  ahogy ma mondják –  ,,csípte” a Sadoveanu-trilógiát. Tudtommal, román irodalmi mű azóta sem jelent meg ilyen nagy példányszámban más nyelven.

Nagyszerű volt ez a hármas együttműködés! Tekintettel az anyaországi olvasóra, a turma helyére tehát juhnyáj került; megváltozott több növény- és állatfaj neve; hosszú viták folytak a „comes” cím körül, de Herczeg Ferenc Pogányok című regényéből bebizonyítottam, hogy magyar történelmi környezetben többé-kevésbé ugyanolyan rangú tisztséget jelentett; s munkatársaim például megértették azt is, hogy Szenci Molnár Albert emlékének áldoztam, amikor kissé átköltöttem azt az imát, amelynek Nicodim atya, a szerzetesi életbe visszavonult legidősebb Nyestfiú írt apjának, Manole comesnek 1475-ben, a nagy vaslui csata előtt:

Hívséges lélekkel áldottál meg, ó, Felséges;
s mint gyertya lángját fölgyújtottad e testben.
Fogadd el két kezedbe, Jézusom, e szívet,
hitet belé te oltottál, te nagy;   
a gonoszokéval egy helyre ne tedd.
Add meg nekem az igazak halálát,
akik hitüktől el nem távoztak;
Fogadd e lelket, ó, Uram,
hadakozóid közé, kik állnak jobbodon.

Lehetne-e egy-két ortodox stílusfordulattal erősíteni-színesíteni ezt a szöveget? A kérdés azért retorikus, mert fogalmunk sincs egy magyar ortodox stílusról. Nem is foglalkozott vele senki! Pedig hát tudjuk, hogy vannak magyar anyanyelvű ortodoxok (görög keleti hitűek); megemlítem közülük József Attilát. Közismert tény, hogy Erdély vegyes lakosságú vidékein az ortodoxiának volt (és van) bizonyos – néha erős – rásugárzása a magyar ajkú, főként protestáns szórványokban élő hívők lelkére. Az ortodoxia ünnepibb és titokzatosabb, mint bármelyik nyugati vallás, s konkrétabb kötődéseket kínál a Nagy Hatalmasság felé. Az erdélyi körülmények között ez a folyamat elrománosodáshoz is vezetett. Megboldogult édesanyám mesélte, hogy amikor 1914-ben kitört az első világháború, és apám mindjárt a frontra került, a (dél-erdélyi) pusztacelinai román asszonyok sűrűn bekopogtattak hozzá, mondván: „Hai, doamna, să facem pomană împreună” (Jöjjön, asszonyság, tegyünk együtt felajánlást), s csak kétkedően csóválták a fejüket, amikor azt felelte, hogy majd otthon imádkozik, a gyermekeivel.

Mindenképpen Kakassy Endre (a „másik világ” kutatója és egy nagy Eminescu-monográfia szerzője) a kolozsvári Korunkban nem vetette fel ezt a problémát, miközben behatóan elemezte fordítói stílusomat. Egyetértett velem abban, hogy a román történelmi atmoszférát magyar nyelvű megelevenítésében jelen idejűvé kell tenni, s hiba volna egy mesterkélt régiességet erőltetni. Nem kifogásolta, de szóvá tette, hogy a két nagyerejű Călimanlegény, Onofrei és Samoilă népmesei ihletettségű ragadványneveit a hagyományos magyar Kőmorzsoló és Fanyűvő helyett a magam alkotta Sziklarontó  és Szálfadöntő nevekkel „folklorizáltam” le egészen más hangzásúra. Igaz, hogy a kelet-európai népek folklórjában sok az azonos vagy hasonló elem, de azért egyik sem tükörképe a másiknak; primitív eljárás lett volna az egyszerű behelyettesítés, annál is inkább, mivel a két névnek van egy bizonyos román ritmikája, ami feltűnőben sajátossá teszi őket. Elvi álláspontomat ma is fenntartom, de elismerem, hogy e két név tekintetében leszűkítettem nyelvi fantáziámat... Nos, maradjon a Sziklarontó, de a másik legény lehet Szálfanyűvő; ritmikailag jól megférnek egymással. Annak se lennék ellene, ha valamelyik utódom a mai magyar ortodox terminológia szellemében itt-ott hozzányúlna a szöveghez. Bátorkodom leírni, hogy véleményem szerint József Attila Nagyon fáj című híres versének a furcsa misztikája is ad már ehhez némi támpontot.

Sadoveanu életének hatodik évtizedében (pontosabban 1935 és 1942 között) írta A Nyestfiakat. Érett író és férfi alkotása tehát, s talán ez a magyarázata annak, hogy némi, alig-alig kisejthető melankólia lengi át. Kísértette már az elmúlt ifjúság sokszínű emléke is? Lehet. A regény főhőse Ionuţ, a legkisebbik comesgyerek, a család kedvence, de akinek a származását titkok fátyla veszi körül; így volt ez Sadoveanu életében is: tízéves koráig az anyja nevét (Ursachi) viselte, s nyarait kamaszkoráig ennél a moldvai răzeş (részes) családnál töltötte. (Innen közvetlen parasztismerete.) De a regénybeli későbbi évek Ionuţának a szertelenségeit is mintha vállalná... szívszerelmeivel együtt. A másik tényező: a történelem viharának a csapdosása Európa fölött. Az életét tanulmányozva arra következtethetünk, hogy – sztoikusnak is nevezhető – melankóliája szabadkőműves világszemléletéből is fakadt. Ennek a kérdésnek van már irodalma, s mivel a magyarsághoz való viszonyulását is befolyásolta, érdekes kutatási területet ígér, például az akkori erdélyi magyar irodalom és a román irodalom kapcsolatainak a tekintetében is. (Véleményem szerint ennek a korszaknak a szelleme mintha már A balta megírásának az idején is megérintette volna.)

A Nyestfiak első kiadásának a megjelenése után érthető indíttatást éreztem, hogy – az akkori utazási lehetőségekhez képest – sorra felkeressem a nagy ortodox búcsújáróhelyeket. Első utam a közelbe, a Cernica-kolostorhoz vezetett, egy tipikusan havasalföldi világba, amely a múlt század elején Tudor Arghezit is a fiának mondhatta néhány évre. S ha jól emlékszem, következett mindjárt Curtea de Argeş... Majd föl Moldvába! Láthattam végre a neamţi kolostort, s taposhattam az udvarát, ahol valamikor István fejedelem szózata felharsant. (S ha már ott voltam, természetesen meglátogattam a suceavai várat is.) Eljutottam később Kijevbe, a nagy Pecserszki-kolostor sziklába vájt kazamatáiba, a „zanzásított” (lecsökkentett méretű ) múmiák közé.

Itt előrebocsátom, hogy ezelőtt tíz évvel, tehát már erősen őszbe borult fejjel, megjártam Görögországban a Meteora sziklacsoportot, s a csúcsain megbúvó – a XIII. századtól kezdve épített – huszonnégy kolostorból meglátogathattam néhányat. (Jó részük már lakatlan.). A tesszáliai síkságból kiemelkedő, helyesebben ég beszökő fekete hegység lenyűgöző látványt nyújt a maga egyedülvalóságában! Mintha valaki gondosan összeválogatta volna ezeket a csúcsokat, hogy a csokorral feldíszítse a lapos síkságot. Megrendítő a gondolat, hogy sokan egész életüket a néha alig-alig látható sasfészkekben töltötték el, a hitet választva társul. Hálás voltam a sorsnak, hogy még jó egészségben vállalhattam a nem könnyű utazás viszontagságait.

De az alkotó ortodox szellem korai szálláshelyét valamivel északabbra, Bulgáriában, a Dinári Alpok egyik mély völgyében ismerhettem meg, a Rila hegycsúcs tövében, a róla elnevezett kolostor falai között. Ennek a hegytől-erdőtől óvott völgynek a mélyén állhatott az a remetelak is, amelyben a szerzetes testvérpár, Cirill és Metód kidolgozta a szláv ábécét, a cirill írást, az ortodox kultúra fejlesztésének és terjesztésének a fegyverét. Ezt az utazásomat A Nyestfiak harmadik kiadásának a sikerét követően kaptam ajándékba a véletlentől.
A véletlentől? Nem tudom. Tény, hogy én erre az utazásra tulajdonképpen már nagyon régóta vágyódtam! Emlékszem, Abody Nagy Béla (ref. kollégiumi iskolatársam) közvetítésével ismertem meg Juhász Istvánt, a kolozsvári Református Teológia széniorát, az Ifjú Erdély főszerkesztőjét. Ő közölte első versemet, de megajándékozott a barátságával is. Történésznek készült, a Kelet-Európa fölött suhogó szellemiségek kutatójának. (A történelem azután úgy intézte, hogy ne tudja folytatni munkáját; a kommunizmus idején csak töredékesen érvényesíthette tehetségét és felkészültségét.) Tőle hallottam először a rilai kolostorról. Úgy érezte, hogy mindenképpen meg kell látogatnia! Azt hiszem, a genius loci jelentőségéről is szó esett közöttünk... (Azóta is esküszöm rá.)
Az út a kolostor felé már önmagában hátborzongatóan szép. Egy faluban hetivásár volt, s mit kínált igazi helyi produktumként? Szamárpatkót! Vettem egyet a parasztkovácstól, aki közben útba is igazított.

Elképzeltem, hogyan baktattak a sziklaélek között, gyalog és szamárháton, a kolostor felé a búcsúsok, majd telepedtek le az udvaron és a környéken. Bár főépületét sok károsodás érte az idők folyamán, ma is impozáns látványt nyújt. Az udvaron néhány autóbusz állott; egy népes kórus hangfelvételhez készülődött a kitűnő akusztikájú templomban. A cellák egyháztörténeti múzeumot rejtenek, anyagának a fele úgyszólván érthetetlen volt számomra... De ott volt a régi konyha, egy nagy fal tövében! A legfontosabb kelléke, a hatalmas kondér és a sósláda, épen megmaradt számunkra, hogy megcsodálhassuk százakra mért űrtartalmukat. Úgy látszik, itt is bőven kijuthatott az étel a búcsúsoknak, akárcsak a neamţi ünnepeken. Belátom, hogy ez is fontos kapocs volt a szolgáló klérus és a hívek között.
Comesfia Ionuţ is járt arrafelé, hogy felderítse a török hadak vonulását. Amikor visszatért, „szakálla volt és senki meg nem ösmerte; de ő nagysága reá mosolygott és megösmerte”. Ionuţ tehát mesélhetett, mint ahogy én is meséltem az olvasónak. De most már elhallgatok; csak a történelem zajlik tovább.

(Írtam ezt 2005 késő nyarán, Szardínia szigetén, Olaszországban; a Bukaresti Egyetem Hungarológiai Katedráján 1996 márciusában elhangzott előadásom időszerűsített és szerkesztett szövege.)

Lőrinczi László, mint minden művébe, a fordításaiba is belevitte egész lényét, szellemiségét, élettapasztalatát, korlátlan érdeklődését, megfigyelő szenvedélyét, tiszteletét a mű iránt, amelyet magyarra átültetett, és csodálatát a nyelv iránt, amelyről átültette. A Nyestfiak fordításáról szóló írás közreadásával tisztelgünk emléke előtt.

  kisebbség