keresés

Az irodalom evidenciái és a besúgók

Ön vasúti szakmunkásképzőt végzett, utána jogi diplomát szerzett, s végül az írói pályát választotta. Hogyan történt e három életszakasz közötti átmenet?

– Az írói pályának nem sok köze van az előképzettségekhez, azok azonban ihletforrásként szolgálnak nekünk. Valahogy úgy éreztem, hogy a korabeli, úgynevezett „valóságirodalom”, proletkult irányzat realista irodalomként hamis.

Akik a kor elvárásai szerint írtak, azok rendszerint nem ismerték belülről ezt a világot, én pedig a műszaki iskola elvégzése után egy vasúti műhelyben dolgoztam. Meg akartam mutatni, hogy néz ki az általuk istenített munkás, aki egyáltalán nem olyan hatalmas izomkolosszus, mint amilyennek a – külföldi és itthoni – baloldali irodalomban és képzőművészetben ábrázolták.

Feltételezem, hogy pályatársaival együtt Ön is hitt az író politikai, közéleti szerepvállalásában.

– Ez nemcsak hit kérdése, hanem alkaté is: én mindig tagadtam, hogy lenne egyáltalán ilyen kötelesség vagy kötelezettség. Az író, ha tetszik, ha nem, jelen van. Ha nincs jelen, akkor is, hisz az is számít, hogy olvasótábora van, hogy művei jelennek meg vagy sem. S ettől a pillanattól egy dologra nincs mentsége: arra, ha ír, és arra, ha nem.

Életem egy jelentős része úgy telt el, hogy ha nem is vállaltam politikai szerepet, de irodalomszervező, kultúraszervező szerepem adódott. Sok éven át helyettes főszerkesztője voltam az Utunknak, s utána is, amikor a rendszerváltozás pillanatában átkereszteltük az Utunkat Helikonnak. Mai napig úgy érzem, hogy Kolozsváron lennie kell irodalomnak és irodalmi fórumnak, mert hiszen ez kétszáz esztendeje evidencia.

Nemrég a Látó Irodalmi Színpadának vendégeként fejtette ki véleményét az Utunk munkatársairól, miszerint közülük páran talán még a besúgáshoz is tehetségtelenek voltak. Kifejtené bővebben?

– Az kétségtelen, hogy amit ma négy-öt ember végez el, azt hajdanában tizenöt-húsz végezte. Közöttük volt néhány igen tehetséges ember, akiket valamilyen formában mestereimnek tekinthettem: például Szabó Gyula jelentős mesterségbeli tudással megáldott író volt.

A régi generáció között voltak megfélemlített személyek is. Feltűnő volt a jelenléte olyan embereknek, akik még akkor is lapozták a szovjet folyóiratokat, amikor már a szovjet kultúra hírei nem kaptak helyet a lapban. Ki tudja, hogy milyen érdemekért kerültek oda... Megpróbálom kikérni a korabeli Utunkról fennmaradt jelentéseket, besúgódossziékat.

Ön szerint milyen irányban halad a kortárs romániai magyar irodalom?

– A rendszerváltás után indult, az első öt-tíz esztendőben jelentkezett pályatársakkal szemben lehet további elvárásokat megfogalmazni. Ígéretes generáció. A költők nagyobb számban vannak jelen, a prózaírók között ritka a nagy tehetség.

Általában Erdélyben sokkal több a vérbeli tehetség, mint a jelentős mű. Nem hiszek a kisebbségi irodalomban: kortárs magyar irodalom van, és ha valami jó, akkor az a nagy testületen belül is megállja a helyét. A dilettantizmusra pedig nincs mentség.

  kultúra röviden

  kultúra

porta világ pénz kütyü