keresés

Kiskarácsony
Mese

Anikó minden évben észreveszi, hogy ő már nagylány. Nem úgy, mint tavaly, amikor még kicsi volt, csak azt gondolta, hogy nagy, hanem tényleg. Legutóbb karácsonykor jelentette be, hogy ő már nagy, és mindent tud. Vajon mi lehet az a minden?
– Mosogatni is? – kérdeztük.
– Mosogatni nem, mert magasan van a csap. Meg nagyon törékenyek a poharak – felelte. – De azon kívül mindent.
– Igazán nagynak érzed magad? – kérdeztük.
– Nem érzem – mondta –, nagy vagyok!
– Akkor azt a társaságot ki lehet végre dobni az ágyadból?
A társaság hat mackóból, két kutyából, meg a beesett szemű alvóbabából állt. Az alvóbaba egyfolytában aludt, amióta a fejében volt a szeme, és éjjelente zörgött is, amikor Anikó forgolódott.
– Nem! – mondta. – Hálótárs mindenkinek kell!
Beláttuk, hogy igaza van.
– De hát akkor miben érzed magad igazán nagynak? – kérdeztük. – Teljesen fölösleges engem karácsonyeste elküldeni a Nagyiékkal sétálni, hogy titokban földíszíthessétek a fenyőfát – felelte. – Inkább segítek én is díszíteni, meg elrendezni az ajándékokat.
Anyával elszomorodtunk egy kicsit. Hát igen, most már látjuk, hogy tényleg milyen nagy lányunk van.
– Jól van – sóhajtottam végül – , de mégis, hogyan gondolod?
– Tudod – kezdte izgatottan –, karácsony este tele vannak az utcák sétáló nagymamákkal meg nagypapákkal meg unokákkal. Nincs nyitva se cukrászda, se semmi. Mindenki sétálgat és fázik. A nagypapák az órájukat nézegetik, hogy mikor lehet már hazamenni. A gyerekek meg sajnálják őket.
Most már tényleg elszomorodtunk. Ki hitte volna, hogy sajnálni kell a nagyszülőket.
– Hát akkor mit lehet tenni? – kérdeztük.
– Megbeszéljük a Nagyiékkal, hogy soha többé nem kell a hideg utcára kimenni, és lesni az ablakot, hogy készen vagytok-e már a fa feldíszítésével.

Meglepődtünk:
– Honnan tudod, hogy készen vagyunk-e már?
Anikó türelmesen megmagyarázta:
– Amíg bent vagytok, ég a villany. Ha készen vagytok, leoltjátok és kimentek.
Most már igazán elhittük, hogy Anikó nagylány.
– És mi lesz a Nagyiékkal? – kérdeztük.
– Végre itthon maradhatnak – mondta a lányunk. – Majd kimentek a konyhába főzni mindnyájan, én pedig mindent elintézek.
– És semmi Télapó meg Jézuska meg angyalok?
– Semmi – mondta eltökélten, majd látva elkeseredésünket, megenyhült: – Csöngetni azért lehet a kis csöngettyűvel. De csak ha jelt adok!
Amikor a Nagyiéknak előadtuk Anikó tervét, éktelenül fölháborodtak. Még hogy a gyerek díszítse a fát, hát azt nem lehet!
– A karácsonyban az igazi öröm a meglepetés, és azt akarjátok elvenni attól az ártatlan csöppségtől!
Próbáltuk megmagyarázni, hogy az „ártatlan csöppség” találta ki az egészet. Végül is hiába volt minden szó, Nagyiék ragaszkodtak a meglepetéshez. Most meg Anikóhoz vándoroltunk megmagyarázni, hogy nem lesz így jó a karácsony. Azonban ő is hajthatatlan volt. Végül, hogy mindenkinek igaza legyen, kieszelte a legjobb megoldást:
– Menjetek ti a Nagyiékkal sétálni, ha annyira fontos nekik a meglepetés.
Karácsony este aggódva búcsúzkodtunk az ajtóban.
– Menjetek csak nyugodtan – mondta Anikó –, olyan meglepetés lesz, hogy az csuda!
Hát nem éppen nyugodtan, elindultunk. Csak keringtünk a ház körül, Nagypapa leste az óráját meg az ablakot, és dörmögött. Az utca tele volt sétálgató nagymamákkal, nagypapákkal meg unokákkal. Végül észrevettük, hogy kialudt a fény az ablakban, hazamehettünk. Az ajtóban éktelen bűz meg Anikó fogadott minket. Ancsának ragyogott a szeme:
– A süteményt a sütőben felejtettétek, de nincs semmi baj, mert amikor füstölni kezdett, leöntöttem vízzel!
Kinyitottuk az ablakot, felmostuk a konyhát, és megállapítottuk, hogy ilyen meglepetés még tényleg soha nem ért minket karácsonykor. A Nagyi persze mondta:
– Ne vegyétek el a gyerek kedvét! Ugye, kis csillagom, lesz még más meglepetés is!
– Lesz! –  mondta Anikó. – Csukjátok be a szemeteket!
Becsuktuk. Ott álltunk a szobaajtó előtt becsukott szemmel és hallgatóztunk. Nyikordult a kilincs. Vártuk, hogy Anikó megszólal: tessék, szabad! De nem szólalt meg, hanem megint nyikordult a kilincs. Aztán motoszkálás, nyögdécselés. Résnyire nyitottam a szemem.
Legelőször megláttam a Nagyiékat, akik résnyire nyitott szemmel figyelték Anikót. Aztán megláttam Anyát, aki résnyire nyitott szemmel figyelte őket, engem, meg Anikót. Aztán megláttam Anikót, aki háttal nekünk elkeseredetten viaskodott a zárral. Rosszat sejtettem. Még soha nem zártuk be a szobaajtót kulcsra, így nem tudhattuk, hogy rossz a zár. Tapintatosan várakoztunk. Végül elkeseredetten megszólalt:
– Nyissátok ki!
– Már kinyitottuk! -mondtuk kórusban.
– Nem a szemeteket, hanem az ajtót! – pirult mérgében Anikó.
Próbálta a Nagyi, de nem ment. Aztán próbálta Anya, de neki sem ment. Azután megpróbáltuk mi, férfiak.
– Szép kis meglepetés - dohogtam, de rám szóltak, hogy ne bántsam a gyereket, ő jót akart. Sorra odajárultunk újra és újra a kilincshez.
Rázogattuk, feszegettük a makacs kulcsot, eredménytelenül.
Végül, nem volt mit tenni, bekopogtunk a szomszédba. A szomszédék a gyertyafényben úszó karácsonyfa körül álltak, és éppen ott tartottak, hogy „kisült-e már a kalácsom”. Segítettünk végigénekelni. Csak a „hadd egyem meg melegében”-nél csuklott el a hangunk, eszünkbe jutott a saját, megégett kalácsunk.
A dal befejeztével a szomszéd bácsi elővette a szerszámos ládáját, és átvonult hozzánk. Csavargatott, feszegetett, kalapált, és néha azt mondta:
– Na most!
Olyankor nekidőltünk a bezárt ajtónak. Aztán újra csavargatott, feszegetett, kalapált, és megint mondta:
– Na, most!
Az ötödik „na most” után egyszerre nekifutottunk, az ajtó hatalmas robajjal beszakadt, mi pedig mindahányan rázuhantunk a sötétben árválkodó karácsonyfára. A fa fölborult, minden nagy recsegés-ropogással szanaszét szállt.

  csodavár