A Fekete-tengert a Dunával összekötő csatorna tervét az ötvenes évek elején kezdték megvalósítani, többek között Gheorghe Gheorghiu-Dej kommunista vezér nagyravágyó elképzelései nyomán, elsősorban a szocialista társadalmi rendszer felsőbbrendűségének bizonygatására.

Mindez most azt követően került ismét az érdeklődés homlokterébe és a sajtó hasábjaira, hogy a Polgári Akadémia nevű alapítvány szervezésében Egy kitervelt temető címmel Bukarestben a Duna-csatorna rémségeit feltáró kiállítás nyílt meg.

Az anyagával fél évszázad múltán is elborzasztó kiállítás kezdeményezője és megszervezője egy volt konstancai politikai fogoly, Nicolae Dumitriu és Mirel Stănescu, metrológiai szakember. Utóbbi már 1991-ben élete céljául tűzte ki a Duna-csatornánál elkövetett borzalmak nyilvánosság elé tárását, és ezzel párhuzamosan természetesen a – még életben lévő – bűnösök felelősségre vonását.

E célból a csatorna tervezett – és Ceauşescu által 1976–1984 között részben felújított – nyomvonalát végigjárva gyűjtött adatokat, minden elképzelhető forrásból. Nem volt könnyű dolga, hiszen például a cernavodai és medgidiai hatóságok megtagadták bármilyen levéltári dokumentum nyilvánosságra hozatalát.

A dokumentáció így nyilvánvalóan hiányos, az áldozatok tulajdonképpeni számára feltehetően sohasem derül majd fény, hiszen a halottakat jelöletlen tömegsírokba hajigálták, sok esetben a halál hatóságilag kitalált okát sem tüntették fel.

Burzsoák nélkül építünk, a burzsoák ellen – a szocialista építőmunka jelmondata

Bukarest kihasználta, hogy Európa régi álma volt egy hajózható vízi út kiépítése a Fekete-tenger és a Duna közötti csatorna létesítésével, melyen a nehéz uszályok egyenesen Németországba úszhatnak fel. A II. világháború után a román vezetők azonnal elfogadtak egy tervet, amely a Duna-delta mocsarait öntözésre alkalmassá teszik, egyúttal elkezdték a Fekete-tenger–Duna-csatorna építését.

A kommunista vezetés csakhamar rájött, hogy a terv, megfelelő anyagi keretek és műszaki lehetőségek hiányában kivitelezhetetlen, a munkálatokkal mégsem hagyott fel: azt is felismerte ugyanis, hogy az „építőtelep” kiválóan alkalmas a „rendszer ellenségeinek” elszigetelésére, nyomtalan eltüntetésére. Márpedig a halálos ítélettel felérő „ellenség” minősítést könnyen ráaggatták a kulákoknak minősített kisgazdákra, kis kócerájt üzemeltető „kapitalistákra”, a „gyanús” értelmiségiekre, nemzeti kisebbségek vezető, vagy akár csak köztiszteletben álló személyiségeire.

Az Erdélyt féltő bukaresti vezetés, a kisebbségek elleni hadjárat fokozódása közepette, rengeteg erdélyi magyart vittek a csatorna „építőtelepére”. Nem hivatalos adatok szerint 1949 és 1953 között legalább 40 ezer „osztályellenséget” állítottak munkába a Duna-delta mocsárvilágában, ahol a megfeszített, embertelen munka, a gyenge táplálék, az ivóvíz hiánya, és a klíma megtizedelte az elítélteket.

A Ceauşescu által 1968-ban felállított bizottság – amelynek a Gheorghiu-Dej-féle Szekuritáté főnöke, Alexandru Drăghici bűneit kellett lelepleznie – legkevesebb 1300 elítélt halálára nem talált semmiféle hivatalos papírt. A félbehagyott munkálatokat egyébként a hetvenes évek derekán, Ceauşescu grandomániája nyomán felújították.

A rendszer ekkor is ingyenes „rabszolgákkal” dolgoztatott, akik zömmel megintcsak a nem kívánatos kisebbségek, a vallási és politikai ellenállók soraiból kerültek ki. A Duna– Fekete-tenger csatorna végül is a nyolcvanas évek közepére készült el. Becslések szerint összesen legkevesebb félmillió embert hajtottak a munkatelepre, amit a bukaresti hatalom megfelelő törvénykezéssel tett lehetővé: kényszermunkára foghatták mindazokat, akiket Románia gazdasági, társadalmi, nem utolsó sorban pedig kisebbségi politikájának nyilvános bírálata miatt ítéltek el.

Az elítélteket rendszerint tehervonatokon szállították a táborba; 100–150 embert zsúfoltak minden kocsiba, padokhoz láncolva kevés egészségügyi berendezések nélkül. Néha teherhajókon történt a szállítás, hasonló körülmények között. Az út olykor három-négy napig is eltartott – olvasható az Amnesty International korabeli jelentéseiben.

Az emberjogvédő szervezet arról is beszámolt, hogy a táborok kényszerlakói napi tíz órát dolgoztak. Nehéz, kétkezi, képesítés nélküli munkát kellett elvégezniük – árkokat ásni, földet talicskázni, teherautókat megrakni, mocsarakat csapolni, cementet keverni, építőállványokat emelni, télen hóban-fagyban, nyáron pokoli kánikulában, maláriaveszélyben. Az élelem förtelmes volt, a rabok közvetlenül a Dunából szerezték be az ivóvizet.

Barátok és rokonok látogatását nem engedélyezték. Korábbi lelkiismereti bebörtönzöttek elmondták, hogy amikor hivatalos és/vagy idegen küldöttségek érkeztek, a bebörtönzötteket a nagy hajók tartóterébe terelték, vagy kényszerítették őket, hogy bújjanak el a nádasban. Néhány alkalommal őrtornyokat semmisítettek meg, mielőtt a látogatók megérkeztek a területre. A tábor bejáratánál búzával megrakott zsákokat tároltak, a táborokat pedig földművelő egységekként mutatták be – írta az Amnesty International.

Hozzászólások

Hozzászólni csak regisztrált és bejelentkezett felhasználónak lehetséges. Ön nincs bejelentkezve.

Jelenleg nincs hozzászólás ehhez a cikkhez!