keresés

A magyar sportriporterek doyenje 90 éves

Személyes élménnyel kezdem. Életem első interjúját 1964 decemberében vele készítettem. Úgy fogadott a Magyar Rádió épületében, ahol szobájának kilincsét egymásnak adták az akkori kor sztárriporterei, mint kollégát. Minden kérdésre türelmesen válaszolt. Arra is, hogy kit tart a világ legjobb labdarúgójának; gondolkodás nélkül vágta rá: Puskás Ferencet. Én pedig megírtam, meg is jelent 1965 áprilisában a Pajtás újságban, a Magyar Úttörőszövetség hetilapjában. A forradalom (akkor hivatalosan: ellenforradalom), azaz 1956 után nyolc-kilenc évvel voltunk, Puskás neve pedig tabu, hiszen disszidált. Egyszerűen kiradírozták a magyar futball történelméből. A neve ekkor jelent meg először ismét nyomtatásban. Szepesi ezt is vállalta.

A „tizenkettedik” tag
   
Az ukrajnai és az erdélyi munkaszolgálat háborús évei után, 1945-ben lett a Magyar Rádió munkatársa. Volt önkritikája: az Újpestben együtt futballozott Szusza Ferenccel. Látta a kettejük közötti különbséget, de mert a labdarúgás szerelmese volt, gondolta, akkor a pálya széléről, egy szál mikrofon elé kiállva segíti kedvenc sportágát. Ma már nem divat, hogy az oldalvonal mellől közvetítsen a riporter: kényelmes fülkékből, tévémonitorral megtámogatva folyik a munka. Szepesi inkább a saját szemére hagyatkozott. Olyan legendás meccsek fűződnek a nevéhez – egészen pontosan: a hangjához –, mint az 1953-ban a londoni Wembley-stadionban megrendezett  angol–magyar, ahol fennállásuk óta először kaptak ki a házigazdák, nem is akárhogy: 6 : 3-ra. A fél évvel későbbi visszavágón a budapesti Népstadionban sikerült rátenni még egy lapáttal: ekkor 7 : 1 volt az eredmény. (A korabeli vicc szerint „az angolok egy hétre jöttek és 7 : 1-re mentek.) A 6 : 3-at máig az évszázad mérkőzésének nevezik, Szepesire pedig „ráragadt” az elismerő minősítés: ő az Aranycsapat 12. játékosa. (Rajta kívül már csak Buzánszky Jenő és Grosics Gyula él a társulatból.) Szepesi honosította meg ugyanis azt a sportközvetítési stílust, amelyben a riporter végig együtt él a játékkal, a csapattal, a versenyzővel, lelkesen és magas hőfokon azonosul a történésekkel, együtt örül a sikernek, a győzelemnek, s kesereg balsiker, vereség esetén. Ez utóbbi jutott osztályrészéül 1954-ben a berni labdarúgó-világbajnokság döntőjében, amit már az egész világ a magyarok zsebében érzett, az NSZK azonban 3:2-re megnyert.
Hazahozta Puskást

Népszerűsége töretlen volt első rádiós bejelentkezése óta, az 1948-as első olimpiai közvetítése után összesen 15 ötkarikás játékról tudósíthatott, és 15 labdarúgó-világbajnokságnak volt a riportere. (A vb-k közül egyedül az 1970. évi mexikóit hagyta ki, voltaképp mérgében, mert a pótselejtezőn Marseille-ben nem sikerült legyőzni az ellenfelet. Egyik bemondása – „Jönnek a csehszlovákok! Jönnek a csehszlovákok!” – szállóigévé vált.) Ezenfelül egy híján éppen félszáz magyar olimpiai aranyérem megszületéséről számolhatott be a helyszínről. A sport mellett a politikai újságírásba is beletanult: 1974 és 78 között a Magyar Rádió bonni tudósítója volt.

Társadalmi megbízatásai közül kiemelkedik, hogy 1979 és 1986 között a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke, a Magyar Olimpiai Bizottság, emellett 1982 és 1994 között a világszövetség, a FIFA végrehajtó bizottságának a tagja volt. MLSZ-főnökségéhez fűződik, hogy sikerült rábeszélnie az ódzkodó Puskást a hazalátogatásra; Öcsi attól tartott, hogy már rég elfeledték, netán inzultusoknak lesz kitéve, de tévedett: valóságos diadalmenet volt. Ekkor határozta el, hogy fölszámolja madridi háztartását, és végleg hazaköltözik Budapestre.

Hatvan év a mikrofon előtt

Szepesi számos díj és elismerés birtokosa. Az MTI összeállításából kiderül: például első magyar sportújságíróként megkapta a Gere- vich-díjat, 1995-ben szűkebb pátriája, a XIII. kerület, 2005-ben pedig Budapest választotta a díszpolgárává. A magyar értelmiség eredményeinek, értékeinek megőrzésére életre hívott díj, a Prima Primissima egyik kitüntetettje lett 2004-ben, 2007 januárjában átvehette a Kodály Zoltán közművelődési díjat a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány kuratóriumától, amely 1993 óta az oktatás, a kultúra és a tudomány területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó személyiségeket tünteti ki. A Magyar Sportújságírók Szövetsége 2004-ben Életműdíjjal tüntette ki. Akármilyen hihetetlen, a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült azzal, hogy ő a világ leghosszabb időn át tevékenykedő sportriportere. A 2005-ös Magyarország–Argentína barátságos futballmérkőzésnek csaknem napra pontosan hatvan évvel az után lehetett rádiós szakkommentátora, hogy az 1945-ös magyar–osztrákon bemutatkozott sportriporterként.

Amikor 1964-ben az interjú készült vele, elbúcsúzásunk után máris elővette jegyzeteit, és elkezdte az összeállításokat memorizálni: este a magyar–olasz barátságos vízilabda-mérkőzésre készült, a Margitszigetre. Voltaképp ez volt a titka: a legkisebb eseményre, a legrövidebb rádiós bejelentkezésre úgy készült, mint élete fő közvetítésére. Nem engedte meg magának, hogy hibázzék, hogy félrenevezzen bárkit is, bármit is. Köztünk van, de hiányzik.

  aktuális röviden

  aktuális